Szoftveresen bővíthető Xeonokon dolgozik az Intel

A linuxos témákkal foglalkozó Phoronix cikke szerint az SDSi (Software Defined Silicon) néven futó fejlesztéssel a processzor cseréje nélkül lehet aktiválni bizonyos képességeket. A felfedezett kernelmeghajtó arról egyelőre nem árulkodik, hogy az Intel pontosan milyen funkciókat kínálna megvásárlásra a már beépített Xeonoknál.

Nagy pénz, nagy szívás: útravaló csúcstámadó IT-soknak Az informatikai vezetősködés sokak álma, de az árnyoldalaival kevesen vannak tisztában.

Az SDSi modell azt jelentené, hogy a jövőbeni (egyes) Xeonok nem gyárilag rögzített paraméterekkel rendelkeznének, hanem egy műszakilag elérhető plafonig lehetne fokozni azokat. Ha az adminisztrátor kevesellné a kiszolgálók teljesítményét vagy képességeit, mindössze egy licenckulcs megadásával megtörténhetne a bővítés, a szerverek szétbontása, vagyis hosszabb idejű leállás nélkül.

Bár az SDSi újként cseng, az Inteltől mér nem lenne teljesen újszerű az megközelítés. A gyártó pár éve megismert VROC (Virtual RAID on CPU) technológiáját egy speciális, utólag megvásárolható hardveres kulccsal lehet aktiválni. Az SDSi-hez ennél vélhetően közelebb áll a tiszavirág életű Intel Upgrade Service. A 2010-ben bemutatott kuponos szolgáltatással néhány kliensprocesszor órajelét, gyorsítótárát, valamint a végrehajtószálainak számát lehetett utólag megnövelni.

A mindössze néhány válogatott alaplappal és processzorral működött tesztprogram első tagja a Pentium G6951 volt. A CPU-nál az 50 dolláros licenckulcs megvásárlásával aktiválhatóvá vált a Hyper-Threading, illetve a lapkában található maradék 1 MB L3 gyorsítótár. A frissítéshez mindössze egy alkalmazást kellett telepíteni, majd annak megadni a licenckulcsot, amely a BIOS mikrokódjában végzett módosításokat követően engedélyezte a processzornak a kibővített funkciók használatát.

Nincs új a nap alatt

A mainframe és nagygépes rendszerek világában régóta működik a modell, miszerint egy szerver valójában fizikailag több processzormaggal, memóriával vagy hálózati csatlakozással rendelkezik, mint amiért a vevő fizetett, így lehetőség nyílik a kapacitás rendkívül gyors bővítésére, egy licenckulcs megvásárlásával. Ezt üzletileg az teszi lehetővé, hogy ezeknek a rendszerek árát nem a gyártási anyagköltség határozza meg, és tipikusan rendkívül magas profittartalommal rendelkeznek. Ennek zászlóvivője az IBM, amely a legfeljebb néhány száz dollárért legyártott processzora egyes magjainak aktiválásért akár több mint tízezer dollárt is elkér egyes mainframe és Power gépeiben.

Ezzel mindenki nyer, hisz az ügyfélnek nem kell beszerzéskor túlméreteznie a megrendelt konfigurációkat a jövőbeni növekvő terheléssel kalkulálva, ráadásul rendkívül gyorsan jut növekvő kapacitásokhoz, miközben az IBM sokkal alacsonyabb önköltséggel tudja kiszolgálni ezeket az igényeket, hiszen gyakorlatilag egy licenckulcs elküldéséről van szó - nincs helyszíni kiszállás, készletezés, logisztika. A modell ráadásul arra sarkallhatja az ügyfeleket, hogy teljesítménybeli probléma esetén ezt a könnyű és gyors megoldást válasszák, ahelyett, hogy a szoftverek optimalizációjával legyenek elfoglalva, amely sokszor rendkívül hosszadalmas és komplex folyamat.