Szerző: Bizó Dániel

2010. november 23. 11:28:00

A tévéknél is a szoftver számít

A televíziók fejlődését eddig leginkább a képméret növekedése és a képminőség javulása jellemezte. Ezek a folyamatok nem állnak le, de a következő éveket sokkal inkább dominálni fogja a tévék funkcionalitása. A következő fogalom az okostévé lesz - ha a gyártók összeszedik magukat.

Nem érdekes a képminőség

Az elmúlt években a tévévásárlási dilemma egy a fő kérdésben nyilvánult meg: LCD vagy plazma?  Nem először fordult elő a történelem során, az alkalmasabb technológia alulmaradt a tömegpiac által finanszírozottal szemben, így a plazma marginalizálódott, ami az értékesítési mennyiséget illeti, és az LCD-k vették át a piaci uralmat. Mindez azonban mára csak történelmi érdekesség, valójában az egész kérdés már csak kevéssé számít, és specifikációk bújásává, hitkérdéssé fajult. Az elmúlt évek erőteljes fejlesztéseinek köszönhetően a plazma- és LCD-panelek által produkált képek közt minimális érdemi különbség van a laikus vevők számára, miután mindkét oldal ledolgozta gyengeségeinek nagy részét.

Nem csak az LCD vagy plazma kérdés vált valójában jelentéktelenné, és a hifista szőrszálhasogatók exkluzív homokozójává,  hanem a következő évek során megjelenő inkrementális fejlesztések is erejüket vesztik, míg újabb technológiai-gazdaságossági áttörést nem ér el az ipar például a nagyméretű OLED panelek gyárthatóságának terén. A gyártók továbbra is minden erejükkel megfeszülve igyekeznek a képminőséggel (sok esetben inkább giccses színekre és vakító fényerőre kalibrálással) eladni a készülékeket, aminek érdekében csillagászati összegeket ölnek a fejlesztésekre és a 3D marketingjére. Sőt, a Sony egyenesen az egész cég jövőjét tette fel rá, kis túlzással: legyen 3D a tévé, a Blu-ray lejátszó, a PlayStation, a a tévéadás, a videokamera, a fényképezőgép, a számítógép monitorja, de a Sharp már a mobiltelefonokat is 3D-vel felszerelve akarja látni.

Ízlés és egyéni adottságok kérdése persze, de összességében a 3D értéke erősen megkérdőjelezhető. A jelenlegi sztereoszkopikus háromdimenziós érzet erőssége finoman szólva is korlátozott, a szemüveg viselése szokatlan, kényelmetlen és fárasztó, a szemüvegek drágák, natív 3D tartalom pedig gyakorlatilag nem létezik. Tekintve, hogy az átállás az egész elektronikai és tartalomipar, valamint a felhasználók részéről egyaránt hatalmas, és egymást feltételező beruházásokat követel, a 3D térhódítása a következő évek során finoman szólva is moderált lesz.

De az élethűség fokozására tett erőfeszítéseknek még közel sincs vége, és addig nem is lesz, amíg nem lesz meg az az érzésünk, mintha egy ablakon át figyelnénk a tévében mutatott eseményeket, ahogyan azt sok tévé reklámjában elsütötték.

Ugyanakkor lényegében lezárult azonban egy korszak, a tévék fejlettsége elért egy olyan szintet, amellyel nemcsak egyszerűen kielégítik a túlnyomó többség igényeit, de messze maguk mögött hagyták a tartalomipart. Míg korábban a tévétechnológia minden fejlesztése azonnal látható eredményt hozott magával, mivel szűk keresztmetszet volt a tartalmi láncban, addig a ma megvásárolható televíziók sokkal-sokkal többet tudnak annál, mint amit az elérhető tartalmak többsége kínál. A televízióadások, DVD-k, home videók és a netről letöltött anyagok egy ma vásárolt LCD vagy plazmatévének nem jelentenek kihívást, hacsak nem olyan értelemben, hogyan tudja az elektronika elfedni azok alacsony felbontását.

A jól elköltött pénz

Az egyetlen forrás, amellyel az új tévék meg tudják mutatni képességeiket, jelenleg a viszonylag új kameratechnikával rögzített, minőségi Blu-ray kiadványok, valamint kis toleranciával az ezekről készített átkódolt anyagok és nagy sávszélességű HD tévéadások. A kijelzőtechnológia további fejlesztése szükségszerű, ugyanakkor átmenetileg a nézők szempontjából hasztalan is, mivel a csúcsminőségű tartalmaknak se híre, se hamva, a tátongó szakadék több évre rúg, és a helyzet különösen Magyarországon siralmas.

Képet, bárhonnan, de azonnal

A kép mérete és minősége mellett azonban az elmúlt néhány év során egy új hajtás kezdett csírázni a tévék fejlesztésénél, a digitális tartalmak több forrásból történő fogadásának képessége. A televíziócsatornák és filmek hegemóniája megszűnt, a digitális fényképezőgépek és videokamerák, majd az internet és számítógépek elterjedésével, végül a YouTube által vezetett webes hullámmal a tartalmak rengeteg különféle úton módon terjednek: memóriakártyán, USB-s háttértárakon, az interneten és otthoni hálózati eszközökön, a tévéknek pedig feladatuk, hogy ezeket minél egyszerűbben és gyorsabban fogadni tudják.

Az LCD- és plazmatelevíziókon megjelentek a kártyaolvasók, USB-portok, majd Ethernet-csatlakozók, ezek kiszolgálásához pedig a beágyazott számítógépek, vagyis intelligenciát kaptak az új funkciók ellátásához - ki gondolná, hogy egy Panasonic plazmatévében FreeBSD dolgozik? Szépen csendben megszületett a televíziók egy új generációja, amelyek nemcsak videojelet képesek immár fogadni, Az új generáció fájlokat olvas közvetlenül csatlakoztatott adattárolókról, vagy hálózati médiacenterről, számítógépről, elvégzi dekódolást, elindít, megállít, beleteker.

Az online csatlakozási képesség már szinte kézenfekvő. Miért csak a számítógépen nézhetnénk YouTube videókat, kis képernyőn? Mára az összes neves gyártó kínálatában megjelentek azok a televíziók, amelyek képesek internetre, és legalább a YouTube videomegosztóra csatlakozni, de elterjedten támogatott a Dailymotion, a Flickr és a Picasa is. És ki mondta egyáltalán, hogy a televízión csak videó vagy kép jelenhet meg? Miért ne lehetne követni a Twittert és a Facebookot? Egyre gyakrabban már azt is lehet.

Útnak indult tehát a televíziók egy következő hulláma, ahol a tévé már sokkal több, mint egyszerű képernyő. Az új korszak televíziója nemcsak megjeleníti a tartalmat, hanem képes vezérelni a lejátszást, felvételt, navigálni az online tartalmak és szolgáltatások közt, és futtatni olyan alkalmazásokat mint például a Skype. A mikroeletronikai fejlesztéseknek köszönhetően ezek a készülékek beágyazott számítógépeknek adnak helyet, amelyek elvégzik ezeket a funkciókat, szükségtelenné téve a hálózati médialejátszók használatát. A nappali középpontja nem a PC lesz, ahogyan azt az Intel vagy a Microsoft remélték, hanem a tévé, méghozzá az okostévé, ezzel pedig kivételesen a japán koncepció valósul meg, nem az amerikai.

Okostévé, bajostévé

Mielőtt azonban eladásra meghirdetnénk a tévére kötött PC-nket vagy dedikált médialejátszónkat, és rohannánk a boltba új lapostévéért, érdemes alaposan körülnézni az egyes készülékek képességeivel kapcsolatban. Aki beruházott egy Popcorn Hour kaliberű eszközre, annak valószínűleg nem érdemes nagyon felizgatnia magát a jelenlegi kínálat mellett, és még néhány évet várhat, mire nyugdíjazhatja.

A mai okos tévékészülékek képességei ugyanis még közel sem megfelelően átfogóak, kidolgozottak, vagy megfelelő sebességűek ahhoz, hogy kielégítsék a progresszív médiafogyasztási szokásokkal rendelkezők igényeit, vagyis azokét, akik rendszeresen letöltenek videókat, és azokat a tévén akarják megnézni, intenzíven használják a YouTube-ot és társait, valamint a közösségi oldalakon követik az ismerősök megosztásait, élen a Facebookkal és a Twitterrel.

A mai okostévék szoftveres jellemzői pocsékul vagy bizonyos részleteiben egyáltalán nem dokumentáltak a publikum felé, így sokszor sajnos próba-szerencse alapon kell tapasztalatokat gyűjteni. Vegyük például a DLNA-t, amely szabványnak támogatása arra utal, hogy a tévé képes helyi hálózaton keresztül egy DLNA-szerverről (PC, médiacenter) videót, képet vagy zenét streamelni. Arról azonban már nem szól semmit, hogy milyen formátumokkal birkózik meg, milyen bitrátával és felbontással. Ahhoz, hogy kiderítsük, az adott készülék milyen DLNA-teszteken ment át, egészen a DLNA szervezet honlapjáig kell mennünk, ott egy adatbázisból kikeresni a televízió típusa alapján a minősítést, és értelmezni az ott felsorolt eredményeket. Íme:

Egyből látszik például, hogy ennek a Sony Bravia KDL-40HX700 típusú LCD-tévének szegényes és egysíkú a kodektámogatása, kizárólag MPEG-et hajlandó DLNA-n keresztül fogadni, különféle televíziós szabványú felbontásban és színpalettában. Jobban megvizsgálva, az is kiviláglik, hogy kizárólag SD tartalmat kezel le, vagyis e téren teljesen feleslegesen fizettünk ki több mint 250 ezer forintot egy 107 centis Full HD okostévéért. De ez nem a Braviáról szól csak, ugyanez igaz például a Panasonic NeoPDP plazmáira is, a G20 sorozatban biztosan, de ilyen vagy még siralmasabb képet találunk a Samsung és LG oldalán is. Megfordítani ráadásul nem igazán lehet a kutatást, vagyis pontosan arra keresni, melyik termék képes HD-adásokat megjeleníteni DLNA-n keresztül adott formátumokban, így az információszerzés kínkeserves lehet egy döntés előtt még azoknak is, akik egyébként tájékozottak az informatika és az elektronika világában.

Miért érdemes belevágnod a Scrum képzésünkbe? (x) Október 21-én Scrum alapozó képzést indít a HWSW, íme néhány jó érv a kurzus mellett.

A képességek és tájékoztatás színvonala egyaránt rettenetesen gyenge. Az, hogy DLNA logó található a készüléken, lényegében semmi konkrétumot nem jelent. Ráadásul mindezt a gyakorlatban nem úgy kezelik le a készülékek, hogy közlik a felhasználóval, ez nem fog menni, hanem például akad a kép, nincs meg a képfrissítési sebesség - mi pedig elkezdünk hibát keresni a hálózaton vagy a PC-n, abban a tudatban, hogy "biztos van megoldás".

Nem állunk sokkal jobban a közvetlenül a külső tárolókon található anyagok támogatásával sem. A gyártók itt néha nagyvonalúan odavetik, milyen kodekeket és konténereket támogatnak, azonban sokszor még ezt sem teszik meg. Ha mégis, ott is izgulhatunk, hogy milyen bitrátákkal és kódolási profilokkal birkózik meg a készülék. Egy viszonylag új Panasonic TX-P42G20E plazma például lejátszotta az Ice Age 2 DivX HD teaserét, ugyanakkor a Hung torrenten terjesztett kiadásánál szétesik a kép, pedig SD anyagról van szó. Ez azért hatalmas probléma, mert így nem lehetünk biztosak abban, hogy a támogatás száz százalékos, és nem lesz gond, mert igenis lehet gond. Az AVI konténeres MPEG-2 anyaggal elboldogult, de a MKV-t, WMV-t meg sem látja a tévé.

Ekkor ráadásul még csak azt vizsgáltuk, le tud-e játszani a készülék egy adott videoformátumot, azt nem, bele tud-e tekerni, és ha igen, milyen felbontással vagy gyorsasággal, nem beszélve a megszakított lejátszás folytatásának képességéről. Erről információt szerezni végképp lehetetlen, hacsak ki nem próbáljuk. Szerencsére tévévásárlás előtt a legtöbb esetben adott a lehetőség, hogy egy üzletben USB-kulcson odavigyük az összes minket érdeklő konténer és kodek kombinációját, és megnézzük, mihez kezd vele a készülék. Ennél jobb megoldás egyelőre biztosan nem lesz, ahogyan a fórumokon is többnyire válasz nélkül maradnak a kérdések vagy hibajelentések. Tapasztalataink szerint jelenleg leginkább a Samsung és az LG kínálatában találhatóak a legsokoldalúbbak modellek, a legtöbb videoformátumot a koreai gyártók támogatják, beleértve a HD anyagot rejtő MKV-t és WMV-t is - az újabb, közép- és felsőkategóriás modellek gond nélkül megesznek lényegében bármilyen elterjedt formátumot.

Online TV

Az internetes képességek felé fordulva abban mindenképpen egységes a gyártók kínálata, hogy a tévék nem egy általános célú böngészővel szereltek, hanem dedikált kisalkalmazásokon keresztül érik el a tartalmakat, pont, ahogyan az okostelefonoknál az elmúlt évek során megszoktuk: Youtube-kliens, Picasa-kliens, Facebook-kliens, Bloomberg-kliens. A web elsődleges feladata továbbra is a PC-k kiszolgálása, míg az okostelefonok és okostévék saját widgeteket kapnak, hogy a képernyőhöz és az irányításhoz igazítsák a web prezentációját.

A widgetek felett azonban a legtöbb gyártó esetében semmiféle kontrollunk nincs, azt a tévéhez addicionális szolgáltatásként kapjuk, garanciák nélkül, így nincs ráhatásunk arra, milyen widgeteket érünk el a televíziónkról, azt a gyártó és a tartalomszolgáltatók vagy alkalmazásfejlesztők közti megállapodások vezérlik. Ettől talán a Samsung tér el leginkább, amely az okostelefonos modell alapján is létrehozott egy alkalmazásteret, ahonnan mi választhatjuk ki, miket telepítünk a tévénkre. Az alkalmazások közt elérhetőek játékok, de olyan hasznosabb eszközök is, mint a Google Maps.

Általánosságban elmondható, hogy a widgetek viselkedése nem egységes, kidolgozottságuk kezdetleges, működésük bár elfogadhatóan gyors, közel sem olyan sebességű, mint amit 2010-ben el lehetne várni több százezer forintos termékektől. A funkcionalitás szintén sokkal szegényesebb ahhoz képest, mint amit megszoktunk például a PC előtt ülve, így például hiába iratkoztunk fel Youtube-csatornára, vagy néznénk meg egymás után következő videókat, azokat egy adott sorrendben láthatjuk, keresni csatornán belül sem lehet.

A másik probléma a Youtube-bal, mint okostévés húzóerővel, és sok más videotartalommal, hogy a videomegosztó csak SD-ben adja át az okostévéknek az anyagot, így hiába van megfelelő minőségű HD-tartalom már az oldalon, azokat egyelőre nem kapják meg a tévék - az agyontömörített SD pedig egyáltalán nem mutat jól. Pedig a legtöbb készülék megfelelő számítási kapacitással rendelkezik, amire bizonyítékot az inkább franciák által uralt Dailymotion HD streamjei szolgáltatnak. Ergo még mindig ott tartunk, hogy még mindig jobb eredményt érünk el, ha a PC-t rákötjük a tévére, és úgy keresünk, majd nézünk meg egy HD-videót. Fájóan hiányzik itthon az Indavideo és a Videa, vagy úgy általában a nagy magyar webes oldalak. A Startlap tévé jelen van a Panasonic tévéken, az ott található videókról azonban egy úriember már nem nyilatkozna.

Általánosságban az is elmondható  gyártók okostévés platformjainak kezelőfelülete igénytelen, átgondolatlan, esztétikai szempontokat nélkülöző, emiatt sebességük is inkább fárasztó lassúság, működésük sem mindig stabil. Ez igaz a Panasonic Viera Castra, de a rondasági versenyen a Samsung és LG viaskodna az elsőségért. Ez alól a Sony és a Sharp kivételek, amelyek láthatóan sokkal több energiát öltek a kezelőfelület csiszolásába, beleértve a kinézetét és a felépítését. A Sony okosan a PlayStationökről ismert XMB (Cross Media Bar) felületet használja a tévére szabva.

Okos döntés nincs, igazi okostévé sincs

Legjobb, vagy pláne tökéletes választás jelenleg egyszerűen nem létezik, ha valaki okostévére vágyna, vagyis arra, hogy ne kelljen egy modern tévékészülék mellé még további eszközökre beruháznia ahhoz, hogy ki is használja a panel képességeit. A Sony talán a legjobb online platformot adja, de ez sem feltétlenül igaz, mivel a Panasonic-kal ellentétben Skype-ot nem támogatja, pláne nem HD kamerakezeléssel megspékelve. De ha nem is érdekel valakit a Skype, az szinte biztos, hogy netről letöltött videókhoz a Samsung és az LG jobb támogatást ad a japán gyártóknál.

Összefoglalva, az okostévék körül rengeteg a kérdőjel, a bizonytalanság a formátumok kapcsán, viszont kevés a válasz. Az online tartalmak jelenleg korlátozottak, különösen Magyarországon, ahol a külföldi fizetős VoD szolgáltatások egyáltalán nem elérhetőek, a szolgáltatások legjobb esetben is sajnálkozásukat fejezik ki lakóhelyünkkel kapcsolatban. Tekintve, hogy a cégek elsősorban a tartalomterjesztésből akarnak majd pénzt csiholni a különféle megállapodások révén, ez a fájlformátumok támogatását alááshatja egyes gyártóknál, megbénítva ezzel a tévéhardver fejlesztéseit. Erre a Sony elmúlt másfél évtizede a legjobb esettanulmány, ahol a hardvergyártást elnyomta a házon belüli politikai versengés.

Az okostévék kezdetleges fázisban tartanak, azonban egyértelmű, hogy az okostévéké a jövő, ha a gyártók fel tudnak végre nőni a feladathoz. A Google TV látszik jelenleg a legjobb helyzetben ahhoz, hogy a Google PR-erejére építve lökést adjon az okostévé koncepciójának, és sikerre vigye azt, amin a tévégyártók az elmúlt években sikertelenül dolgoztak. A piaci elsőségért háborúzó Sony és Samsung már bejelentették, hogy a Google TV lesz a jövőben tévéik legalább egy részének alapja, amivel nagyobb kiszámíthatóságot kapnak a vevők, ugyanakkor erősen sérül a tévégyártók közötti innovációs verseny. A tévéknél is elkezdődni látszik tehát az a korszak, ahol már nem a hardver, hanem a szoftver lesz a döntő - Sony és a Samsung már a jövőbe kapitulálták magukat.

a címlapról