Túlerővel támad az AMD a szerverpiacon

Az AMD hatalmasat gurított 2003-ban, mikor piacra dobta K8 chipjeit, melyek az első 64 bites kiterjesztéssel rendelkező, integrált memóriavezérlős kereskedelmi x86 processzorok voltak. Az AMD  rendkívül okosan fejlesztette tovább a potens K7 mikroarchitektúrát, és olyan irányban lépett, amerre az Intel önnön piaci nagysága miatt csak idővel tudta követni, és 2004 tavaszán adott csak új irányt fejlesztéseinek. A később zsákutcának bizonyult NetBurst jelentette belső politikai nyomás mellett az Intelt visszatartották az éles váltástól széleskörű iparági termékterv vállalásai is, valamint a FSB-rendszerű gépekbe ölt befektetések is.

Amint az ismert, tetemes előnyét az AMD mára teljesen elvesztette, miután az Intel 2006-ban a Core bemutatásával előbb átvette a mikro-, majd 2009-re a Nehalemmel a rendszerarchitekturális fölényt is, ami együttesen az AMD számára borzasztó hátrányt jelent. Saját fejlesztéseinek félremenedzseléséből kifolyólag az AMD nem tudott jelentős technológiai előrelépéssel előállni, és megfelelő válasszal szolgálni az Intel lépéseire.Ezek hatására az AMD szerverpiaci részesedése a processzorokból 10 százalék körüli szintre süllyedt mára, miközben a K8 fénykorában ez a részesedés a 20 százalékos magasságban mozgott.

Már jó ideje ismert, hogy ezen a téren nem hoz változást 2010 sem, ezt az AMD megerősítette az elemzői konferencián is. Feladásról szó sincs azonban, a vállalat ennek tudatában ugyanis ügyes taktikai húzásokkal igyekszik ellensúlyozni gyengeségeit, sőt még előnyre is szert tenni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az AMD igyekszik a túlerő módszerével kompenzálni jelenlegi műszaki hátrányát, vagyis több magot küld harcba, a piac újraszegmentálásával felső kategóriás processzorokat veti be a tömegpiacon, máshol pedig árazásban kíván alávágni az Intelnek.

A vállalat 2010 elején két új szerverplatformot tervez bemutatni, melyek közül az egyik a nagy terhelést kiszolgáló igényeket, a másik pedig az alacsony beszerzési és üzemeltetési költségeket célozza meg. A felosztás nem egyszerűen a foglalatok száma alapján szegmentál, a felsőbb kategóriás Maranello platformnak és az olcsóbb, kevésbé skálázható San Marinónak is lesz kétfoglalatos kivitele.

A G34 foglalatú, már DDR3-memóriát támogató Maranellóval az AMD láthatóan elkerüli az Intellel történő frontális összecsapást, és oldalból támadja riválisát. A Maranello egy közös platformot ad a kapacitásigényes két- és négyfoglalatos szerverek számára, amivel kettős taktikai előnyre tesz szert: a négyfoglalatos gépek profitálnak a kétfoglalatos piac méretgazdaságosságából, így agresszívebb árazást is elviselnek, miközben kétfoglalatos gépekben is elérhetőek lesznek azok a megoldások, melyek eddig alapvetően csak a piac legfelsőbb szegmensében voltak hozzáférhetőek - igaz, ez a fajta szegmentáció inkább az Intel sajátja volt, semmint az AMD gyakorlata. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a San Marino eközben a kevésbé igényes, árérzékenyebb vevőket szolgálja ki.

Maranello, G34

Az új G34 foglalatba multi-chip tokozású Opteron 6000 processzorsorozat érkezik, vagyis kettő darab szilíciumot tokoznak össze a Globalfoundries üzemeiben. A chipek lényegében a nemrég piacra került hatmagos 45 nanométeres Istanbul derivatíváinak tekinthetőek, a mikroarchitektúra azonos marad, ahogyan az L3 tár mérete is 6 megabájt. A mérnökök az időt új energiaállapotok bevezetésére fordították, valamint a Cool Speed nevű energialimitáló technikára, mellyel lényegében maximálható a processzor teljesítményszintje annak érdekében, hogy ne fogyasszon és bocsásson ki több hőt az előírtnál. Ez rendkívül hasznos lehet olyan adatközpontokban, ahol a hűtés vagy az árambetáplálás nem volna képes kiszolgálni a csúcsterheléses időszakokat, így a gépek utasíthatóak, hogy fogják vissza magukat.

Újdonság még természetesen a memóriavezérlő DDR3-támogatása, valamint immár 4 nagysebességű HyperTransport 3.0 összeköttetéssel rendelkezik minden chip, melyek közül egyet a tokon belüli kommunikáció köt le - foglalatonként így is 4 HT-linkkel rendelkezik a rendszer. A 4 HT link azt jelenti, hogy egy négyfoglalatos gépben minden foglalat közvetlen összeköttetésben áll a másikkal, így javul a skálázhatóság, és egyszerűbb az operációs rendszer számára a NUMA-optimalizáció, mivel homogénebb memóriaelérésekkel kalkulálhat. Az I/O kapcsolatért az AMD chipsetje felel, mely támogatja az I/O-virtualizációt, és két processzorfoglalatra jut egy I/O-chip.

Erőből

A Maranello gépek tehát foglalatonként akár 12 maggal, 12 megabájt L3 tárral, a négy DDR3-csatornán pedig 12 DIMM-el rendelkezhetnek - kétutas rendszerenként 24 mag és 8 DDR3-csatorna a maximum, összesen 85,3 GB/s nyers sávszélességgel. Ez azt jelenti, hogy néhány hónapon belül kétfoglalatos gépekben kaphatjuk meg ugyanazt, mint amelyet az AMD jelenlegi négyutas platformja kínál - elvileg még nagyobb teljesítményt is, köszönhetően a magasabb sávszélességnek.

Az Intel jövő év elején mutatja be 32 nanométeres Westmere-EP generációját, mely chipenként hat maggal bír majd, vagyis az AMD kétszer annyi processzormagot és harmadával magasabb memória-sávszélességet kínál majd, ami valószínűvé teszi, hogy az AMD a legtöbb szerverfeladat alatt visszaveheti a vezetést a kétutas gépekben, valamint sok esetben kiválthatja az eddigi négyfoglalatos gépeket. Ezzel az AMD ismét részesedést szerezhet, miután nagyjából 10 százalékra szorult vissza mára.

Nagy kérdés persze az árazás, hiszen az AMD legalább 700 négyzetmilliméternyi szilíciumot ad el drága tokozásban, miközben az Intel Westmere-EP szinte bizonyosan 250 négyzetmilliméter alatt van még úgy is, hogy a magok számán kívül az L3 tár is másfélszer akkora lett, 12 megabájt, köszönhetően a kisebb geometriájú gyártástechnológiának. A Magny-Cours kódnéven ismert 12 magos Opteron-változatok mellett nyolc magos Sao Paulo modellek is lesznek a Maranellóhoz, ezek teljesítményben valószínűleg már nem tudnak lépést tartani a Westmere-EP-vel.

Ami a négyfoglalatos gépeket illeti, ott ez a költségszint biztosan nem fog problémát okozni az AMD számára, mivel maga az Intel is egy szilíciumszörnyeteggel lép színre itt, valamikor jövő év első felében. Mint ismert, a RISC-gyilkosnak szánt Nehalem-EX még 45 nanométeren készül, de 8 magot integrál 24 MB L3 társaságában, a monolitikus szilícium mérete valószínűleg meghaladja a 600 négyzetmillimétert. Az Intel a Nehalem-EX, avagy Beckton processzorokat skálázódó rendszerekbe szánja, így nyolc foglalatig mindenféle addicionális támogató logika nélkül képes SMP-rendszert alkotni, de alkalmas lehet akár 32 foglalatos SMP-konfigurációk alapjául is.

Az erőviszonyokat pontosan nehéz megítélni a végleges modellek ismerete nélkül. A Nehalem-EX alacsonyabb magszáma ellenére a Hyper-threadingnek, erőteljesebb mikroarchitektúrájának, a nagyobb cache rendszerének és a vélhetően magasabb órajeleknek köszönhetően valószínűleg előnyben lesz az üzleti alkalmazások futtatásának többsége alatt, de döntő hátrányban biztosan nem. Eközben az üzletileg kritikus feladatok esetében pozícióit erősíti majd a \"nagygépes\" RAS is, mint amilyen a hardveres hibákat túlélni hivatott Machine Check Architecture implementálása, ami döntő szempont lehet OLTP-adatbázisok és nagyobb szerverkonszolidációs projektek esetén. Az AMD ezért valószínűleg ismét inkább az ár-teljesítményt előtérbe helyező területeken arathat sikert a négyutas konfigurációkban. Kérdéses lehet még a pontos időzítés, esély van rá, hogy az AMD előbb piacra tud lépni, mint az Intel, így lépéselőnyhöz juthat.

C32, és 2011

Az egy- és kétfoglalatos tömegpiacot lefedni hivatott San Marino platform műszakilag kevéssé érdekes, lényegében a jelenlegi Socket F Opteron-rendszerek egy modernizált változatának tekinthető. A C32-es foglalatba legfeljebb kettő darabb négy- vagy hatmagos Opteron 4000-es sorozatú processzort rendelhetünk majd. Foglalatonként két DDR3-memóriacsatorna található, amivel alacsonyan tarthatóak a költségek. Minden más jellemzőben a jelenlegi Socket F Istanbul processzorok képességeivel állunk szemben. Itt az AMD leginkább profitjából engedve árversennyel operálhat az Intellel szemben.

Ezzel az AMD 2010-es szerverpiaci eszköztára kimerült, a vállalat célja, hogy a megkapaszkodjon, míg 2011-ben meg nem érkezik új, Bulldozer mikroarchitektúrájára épülő processzorai. Az Interlagos és Valencia kódnéven ismert processzorok már 32 nanométeres eljáráson 8 magot fognak egy lapkára integrálni, így foglalatonként akár 16 processzormagot kínálnak majd, és beleilleszkednek a G34-es és C32-es platformokba. Az ambiciózus Bulldozer mikroarchitektúrát egy következő cikkünkben részletezzük.