Az AMD története: azok a hetvenes évek...

E cikk az oldalunkon korábban közölt Az AMD története: Sanders és a kezdetek című írás folytatása.

1970 márciusára az AMD megduplázta alkalmazottainak számát és immár 53 embert foglalkoztatott, miközben kínálatában 18 digitális és lineáris áramkör szerepelt. Mi több, az Am9300 eltolóregiszter eladásaiból a cég bevételt is termelt. Ebben az évben születik meg az első saját fejlesztésű termék is, az Am2501 bináris-hexadecimális konverter. Sanders a gyarapodó termékkínálat meglehetősen kompetitív piacon történő értékesítésére létrehozza az országos marketingirodát. Ekkor kerül a céghez a korábban szintén fairchildos Steve Zelencik értékesítési igazgató, aki akkoriban a nyugat-amerikai régióért volt felelős, s aki a mai napig az AMD alkalmazásában áll.* Az értékesítés hatékonyabbá tétele érdekében azonban a cég hamarosan megállapodik első disztribútorával, a Hamilton Electronics érdekeltségébe tartozó Avnettel, amely -- az AMD addigi életének legnagyobb megrendeléseként -- 250 000 dollár értékben vásárol chipeket a raktárkészlet feltöltése érdekében.

Az AMD első chipje, az Am9300 négybites regiszter¹

Az értékesítési hálózat kiépítésének és kelendő másolt chipek gyártásának köszönhetően az AMD 1970-ben 1,3 millió dollár bevételt realizál, igaz, a korai, 760 000 dollár értékű beruházásoknak köszönhetően a cég továbbra is veszteséges. Ekkor már 103 alkalmazottal és 67 kész termékkel rendelkezik a cég.** Egy évvel később azonban az AMD történetének első nyereséges évét zárta: 4,6 millió dolláros forgalom mellett 176 000 dollár profitot termelt.

A nyereséges működés folyamatos kapacitásnövelés mellett 1975-ig folytatódott, amikor is a cég az iparági és általános gazdasági recesszió idején rövid működése során először volt kénytelen megválni 300 alkalmazottjától. Ekkor az AMD már közel 1500 munkatársat foglalkoztatott.

Sanders ebben a nehéz időszakban vezette be azt a nyereségmegosztási programot, mellyel a dolgozókat igyekezett motiválni a hatékonyabb munkavégzésre. A teljesítményük és szolgálati idejük alapján arra érdemes alkalmazottak részvényopciókban részesültek, és amennyiben a vállalat nyereséges volt, közvetlenül is részesültek a profitból. Emellett Sanders számos egyedi jutalmazási módszert is bevezetett a cégen belüli közhangulat és munkamorál javítása érdekében. Ezek a vállon veregetések többnyire egy Sanders által kitűzött cél eléréséhez voltak kötve. Így például 1977-ben a bohém vezérigazgató ígéretet tett arra, hogy amennyiben az adott negyedéves forgalom túlszárnyalja a 17 millió dollárt, egy vörös Chevrolet Corvette-et sorsol ki dolgozók között. Emlékeztetőül a vadonatúj járgányt a központi épület bejárata előtt kiállította, nehogy az AMDers (ahogy a korban nevezték a cég munkatársait) megfeledkezzenek a busás jutalomról. Nem meglepő módon a negyedévess forgalom 17,5 millió dollárt tett ki, az autót pedig mesébe illő módon egy gyári szakmunkás vihette haza.

Emlékezetesebb azonban a cég által fizetett római vakációknál és az autók ajándékozásánál a szintén Sanders által kezdeményezett 1978-as Run for the Sun értékesítési program. Erre az évre a vezérigazgató 93 millió dolláros forgalmat irányzott elő, ami a Nap és a Föld közötti távolság minden mérföldjére vetítve 1 dolláros bevételt jelent. A cég ebben az évben azonban csupán 92,3 milliós forgalmat bonyolított. Az alkalmazottak lelkesedésére jellemző módon ugyanakkor az egyik mérnök kiszámolta, hogy az év egy bizonyos napján a Nap és a Föld közötti távolság valójában közelebb van a 92,3 millió mérföldhöz, mint a célkitűzésben szereplő 93 millióhoz. Így a kiigazításnak köszönhetően a cég tulajdonképpen elérte éves célkitűzését, amit Sanders egy véletlenszerűen kisorsolt alkalmazottnak járó 10 000 dolláros prémiummal honorált.

Nem meglepő módon azonban Sanders saját anyagi gyarapodását sem tartotta elhanyagolható szempontnak, és egyebek mellett kapzsisága vezetett ahhoz, hogy a cég alapító tagjai sorban távoztak az ígéretes vállalattól

¹ A cikkben felhasznált illusztrációk Jeffrey L. Rodengen, The Spirit of Advanced Micro Devices, (Write Stuff, 1998) című munkájából származnak a szerző szíves engedélyével. Courtesy of Jeffrey L. Rodengen, author and Write Stuff Enterprises, Inc., publisher of The Spirit of AMD.

* Zelencik neve legutóbb a Microsoft alkalmazásában álló korábbi digitalos David Cutler által írt, a Microsoft x86-64-támogatása kapcsán nyilvánosságra került levél címzettjei között szerepelt. Zelencik ma az AMD vezető alelnöke.

** 1971-ben kerül a céghez Benjamin Anixter mint a digitális áramkörök értékesítéséért felelős vezető. Anixter ma külügyekért felelős alelnök az AMD-nél.

[oldal:A Sanders-birodalom]

Az AMD történetével foglalkozó nem túl bőséges irodalomban többnyire két, egymással nehezen összeegyeztethető Jerry Sanders-jellemrajz rajzolódik ki. A szövegek egyik része, így Jeffrey L. Rodengen: The Spirit of AMD című munkája a klasszikus udvari történetírás hagyományába illeszkedik, és ennek megfelelően emberfeletti magasságokba emeli a történet hősét, az AMD alapítóját és megálmodóját, aki gyakorlatilag a semmiből indulva magasztos elvek mentén (mint például a legtehetségesebb szakembereket összegyűjtve a világ leginnovatívabb és kizárólag a fogyasztókat szolgáló félvezetőgyártó vállalatát kell létrehozni) építette fel birodalmát. E munkákból egy olyan Sanderst ismerhetünk meg, aki önzetlenül, saját anyagi gyarapodását mint evilági hiúságot elvetve a közjó és a vállalat győzelméért munkálkodik. A cég történetének vonulatát pedig Sanders jól ismert és a mai napig hangoztatott mantráinak (People first, poducts and profits will follow, illetve Competition is good, and AMD is good competition) beteljesedéseként láthatjuk.

King Jerry III mindenki egyenlő, de...

E magasztos képpel áll szemben az oknyomozó újságírás (például Tim Jackson: Inside Intel) és az iparági veteránok által közvetített Sanders-portré. Ez egy olyan tehetséges embert állít elénk, akinek a szeme előtt egy független, igen jómódú élet álma lebegett, és aki ennek megvalósítását mindennél előbbre valónak tartotta. Sanders központi vezérelve itt a "a man's reach should exceed his grasp" (körülbelül a takarónál mindig tovább kell nyújtózni), ami a vezető ambiciózus vállalati terveire éppúgy vonatkoztatható, mint meglehetősen nagyvilági életvitelére.

Az igazság bizonyosan nem odaát, hanem sokkal inkább e két véglet között keresendő, noha minden bizonnyal a kevésbé idealizált utóbbi jellemzés közelében.

A korán megőszült és így Silver Fox becenéven is ismert Sanders kétségtelenül adott a külsőségekre. Már a vállalat megalapításakor Mercedesszel közlekedett és a legsikkesebb öltönyök arzenáljával rendelkezett. A 70-es évek elején tomboló gazdasági válság idején, miután megneszelte, hogy a Fairchild új vezetője egy Rolls Royce Silver Cloudban furikáztatja magát, nem habozott sokáig, és az igazgatótanács jóváhagyásával egy újabb modellnek számító Rolls Royce Corniche-t vásároltatott magának a céggel.

A kortársai szerint mindig is erején felül költekező Sanders 34 000 dolláros évi fizetést vett fel az AMD alapítása utáni években, ami jelentősen meghaladta a már akkor is nagyobb méretű és nyereségesen működő Intel vezetőinek, így Robert Noyce-nak vagy Andy Grove-nak a jövedelmét (Sanders jelenleg is közel kétszer annyit keres, mint az Intel vezérigazgatója). Már a Fairhildnál töltött ideje is alatt is a Szilícium-völgy egyik előkelő negyedének számító Los Altos Hillsen lakott, hogy később, az AMD megalakítása után még előkelőbb negyedbe költözzön. Majd 1972-ben, a cég tőzsdei bevezetése után valóságos birtokot vásárolt, akkorát, hogy fenntartásához cselédekre és kertészre is szüksége volt.

Sven Simonsen

Amikor a hetvenes évek elején Nixon kormánya befagyasztotta a fizetéseket, illetőleg azok emelését kinevezéshez kötötte, Sanders számos új posztot hozott létre, hogy megtartsa alkalmazottait. Ugyanakkor önmagát már nem tudta előléptetni. Egy anekdota szerint Sanders egyik alapítótársától ebben az időben megkérdezte: "Nos, mit tennél meg most értem? Ha gondolod, kinevezhetnél király helyett diktátorrá."

A feszültség Sanders és a hét további alapító között mégis elsősorban amiatt növekedett, hogy a vezérigazgató vállalati részesedése különösebb indokok és a többiek tudta nélkül aránytalanul megnövekedett. Az alapításkor ugyanis az összes tag 76 500 részvényt kapott, míg Sanders vezetői pozíciójának elismeréseként 102 000-et. Azonban néhány év eltelte után a társak meglepve tapasztalták, hogy Sanders részesedése jelentős mértékben növekszik. A tőzsdei bevezetés alkalmával derült ki például, hogy a vezérigazgató korábban további 48 000 részvényre kapott opciót. E sérelmek is hozzájárultak ahhoz, hogy 1982-re a nyolc alapítóból csupán Sven Simonsen és Sanders maradt az AMD-nél.

[oldal:A változások kora]

Noha Sanders meglehetősen nagy lábon élt, a vállalatot kemény kézzel irányította. Több munkában olvasható az a korai takarékosságot illusztráló történet, amelyet Elliot Sopkin, a cég első kommunikációs alelnöke osztott meg újságírókkal. Az első években történt, hogy Sopkin vásárolt egy elektromos ceruzahegyezőt az irodájába. Mikor Sanders beugrott hozzá, megkérdezte, hogy mi lenne az. Sopkin elmondta, hogy az bizony egy ceruzahegyező, mire Sanders azonnal visszakérdezett: "A vállalat vásárolta?". Majd a nemleges válasz után a vezérigazgató egy tucatnyi ceruzával tért vissza és hegyezni kezdte azokat.

Emellett Sanders nem félt a munkától sem. Szintén ismert sztori, hogy egy pénteki napon a vezetők még este kilenc órakor az irodában dolgoztak, mikor az egyikük felvetette, hogy már késő van, ideje leugrani egy sörrre a sarki kocsmába [ti. a legendás Wagon Wheelbe]. Erre Sanders csupán annyit mondott: "Rendben, de holnap reggel nyolckor találkozunk." A többiek megrökönyödtek, hiszen másnap szombat volt. Mikor ezt szóvá tették, Sanders csupán annyit mondott: "Tényleg, akkor legyen reggel kilenc." Hasonló munkabírást várt el a vezető a bizonyítani igyekvő cég minden alkalmazottjától. A válságtól sújtott korai 70-es években nem volt szokatlan a túlóra az AMD-nél, a vezetés gyakorta kényszerült 44 órás munkahét bevezetésére.

Az AMD tőzsdei bevezetésére 1972. szeptember 27-én került sor, kevesebb, mint egy évvel az Intel értékpapírjainak nyilvános kereskedésre bocsátása után. A cég 525 000 részvényt bocsátott ki 15,50 dolláros névértéken. Az így befolyt 7,5 millió dollárt pedig nélkülözhetetlen beruházásokra fordította: ekkor épül az AMD első külföldi üzeme, egy 172 embert foglalkoztató áramkörtokozó-üzem Malajziában, a penangi szabadkereskedelmi zónában, ahol az Intel első offshore gyára is megtalálható volt. Az AMD-nek ebben az időszakban már 631 alkalmazottja volt, és kínáltában 168 különféle integrált áramkör szerepelt.

A még mindig piaci újoncnak számító cég fennmaradását az a stratégiai döntés garantálta, melynek révén az AMD üzemeiben megkezdődött az elavultnak tekinthető bipoláris technológia leváltása a rivális Intel által is alkalmazott MOS (metal-oxide semiconductor) technológiára. Ennek részeként a cég létrehozta önálló MOS-divízióját és megkezdte az új gyártástechnológiával előállított dinamikus és statikus RAM-chipek, valamint a korban újdonságnak számító EPROM-chipek (erasable, programmable read-only memory) és mikroprocesszorok gyártását. Az AMD első RAM-chipje, az 1971-ben piacra dobott Am3101 még bipoláris technológiával készült és 64 bit (sic!) tárolására volt alkalmas.

A cég kínálatában szereplő chipek nagy része még mindig más gyártók termékeinek másolataiból, javított teljesítményű replikáiból állt össze, noha idővel egyre több saját fejlesztésű IC-vel állt elő. Azonban a 70-es évek megváltoztak az idők: fokozatosan letisztult a piac, a csődbement kisvállalatokat felvásároltak a nagyobbak, és világosan kirajzolódtak a piaci szereplők, melyek közül az öntudatosabbak egyre nagyobb figyelmet fordítottak szellemi tulajdonuk védelmére.

Hirdetés a korabeli szaksajtóból: Sorry, Intel

Így történt, hogy 1975-ben az Intel jelezte, mivel meggyőződése, hogy az AMD EPROM-chipjei sértik a cég szabadalmait, amennyiben egyeztető tárgyalások útján nem sikerül rendezni a kérdést, beperli az AMD-t. A hír nem csupán azért érte villámcsapásként az AMD vezetőit, mert a cég üzletmenete gyakorlatilag az engedély nélküli másolás politikájára épült, hanem azért is, mert az AMD-s mérnököknek szokatlanul hosszú időbe, míg a cégnek sok pénzébe került a megfelelő hozamú EPROM-gyártástechnológia kifejlesztése. Holott korábban előfordult, hogy az AMD-nek az eredeti chipet gyártó cégnél hamarabb sikerült piacra dobnia egy-egy terméket. (A folyamat bonyolultságára jól illusztrálja, hogy az EPROM-ot feltaláló Intel az első időben két szilícium-waferből egyetlen működő chipet tudott előállítani, száznál is több selejt mellett.)

[oldal:Belép az Intel és a Siemens]

Sandersnek fel kellett ismernie, hogy cége válaszút elé érkezett. A rivális Intel már ekkor közel háromszor nagyobb céggé nőtte ki magát, mint az AMD, elsősorban a saját fejlesztésű DRAM- és EPROM-chipekből származó bevételeknek köszönhetően. Ráadásul az Intel az első mikroprocesszorok kifejlesztésével megváltoztatta a versenyszabályokat. E chipek minden addigi megoldásnál komplexebb logikával rendelkeztek, így mind kifejlesztésük, mind gyártásuk hatalmas beruházásokat igényelt volna. Kockázatos alternatíva lett volna az AMD számára az Intel által kitaposott útra lépni és saját fejlesztésű, komplex áramköröket tervezni. Így a fennmaradást továbbra is a második forrás stratégiája biztosíthatta, ám a játékszabályok változása engedményeket kívánt a cégtől. Feltehetően Sanders ellenfelei által is elismert legendás rábeszélőképességének volt elsősorban köszönhető, hogy az AMD mégis nyertesként került ki a cég első szabadalomsértési ügyéből.

Holott mind Gordon Moore, mind pedig Andy Grove kifejezett ellenszenvvel viseltetett az olyan cégek iránt, melyek mások invencióinak morzsáiból gyarapodtak. Moore korábban nyilvánvalóvá tette, hogy végső eszközként sem jutna eszébe az AMD-vel second sourcing megállapodást kötni. Azonban Sanders ravasz politikusnak bizonyult. Jól tudta, hogy az AMD-ben is tulajdonrésszel bíró Intel-alapító, Robert Noyce kedveli őt, így hozzá fordult a szabadalomsértési ügyben. Több mint kéthónapos egyeztetés után végül egy nap Sanders a vezetői ülést e szavakkal nyitotta meg: "Holnap licencmegállapodást írok alá az Intellel a 8085 [mikroprocesszor] gyártásáról."

Jelentős győzelem volt ez az AMD számára. Igaz, a cégnek engedményeket kellett tennie, de ezek súlya eltörpült amellett, hogy a megegyezés révén Sandersnek sikerült cége jövőjét biztosítania. Az 1976-ban aláírt keresztlicenc-megállapodás értelmében az AMD licencdíjat volt kénytelen fizetni az Intelnek az általa gyártott EPROM-chipek után, míg az Intel megszerezte a jogot az AMD által gyártott chipek (különösképpen pedig az akkoriban újdonságnak számító lebegőpontos aritmetikai egység, FPU) second sourcingjára. Ugyanakkor minthogy az Intel zökkenőmentes ellátást kívánt biztosítani a Zilog Z80 ellenében piacra dobott i8085 mikroprocesszornak, az AMD megkapta a jogot a termék gyártására.

A megállapodás lehetővé tette az AMD számára, hogy használhassa a termékmegnevezést, az Intel 8085-tel teljesen kompatibilisként hirdethesse saját chipjét, és az Intel által készített technikai útmutatókat a saját borítója alatt hozza forgalomba. Mi több, a legális másolás költséghatékonyabbnak is bizonyult: a fáradságos és időigényes visszafejtés (reverse engineering) munkálataitól el lehetett tekinteni, hiszen a cég egyszerűen megkapta az Inteltől a gyártáshoz szükséges fotómaszkokat. Végül, de nem utolsósorban, az AMD megszerezte a jogot az Intel által kifejlesztett mikroprocesszor-mikrokód használatára is.

A rövid életű Advanced Micro Computers egyik épülete

E sikert egy év múlva az AMD újabbal tetézte. Ugyanis ebben az időszakban fordult a tiszteletre méltó hagyományokkal rendelkező elektronikai cégek érdeklődése a hatalmas ütemben fejlődő félvezetőipar irányába. Számos cég, így a Bosch és a Siemens kutatták azokat a félvezetőgyártó vállalatokat, melyekbe érdemesnek látszott befektetni. A Siemens AG kezdetben az Intelt szemelte ki, ám az Intel vezetői világossá tették, nem áll szándékukban a cég értékesítése. Az AMD azonban csak nehezen vészelte át az 1974-75-ös recessziót, ezért -- legalábbis Sanders így gondolhatta -- a kínálkozó lehetőséget hiba lett volna kihagyni. A cégvezető tehát diszkréten megszellőztette, hogy az AMD ugyan nem eladó, de "bérbe vehető" kisebbségi tulajdonrész megvásárlásával. És a kiszemelt hal hamarosan horogra is akadt.

Sanders ezúttal ismét csodálatra méltó tárgyalóképességről tett tanúbizonyságot. A Siemensszel folytatott, néhány hónapig tartó egyeztetések végeredményeképpen 1978-ban aláírt megegyezés értelmében a német vállalatóriás részvényenként 45 dolláros áron vásárolt 20%-os tulajdonrészt az AMD-ben, akkor, amikor a cég papírjainak árfolyama 25 dollár körül alakult. Az eladásból befolyó 22,5 millió dollár egy részét az AMD a Siemensszel létrehozott közös vállalatba, az Advanced Micro Computersbe fektette, melyben 40%-os tulajdonhányaddal bírt (míg a maradék rész a Siemens kezében volt).

A sikereknek köszönhetően 1979-ben az AMD története során először számolt be 100 millió dollárt meghaladó forgalomról, míg ekkorra alkalmazottainak száma elérte a 4500 főt.

Szólj hozzá a fórumban!