Szerző: surmo

2000. április 27. 00:00

A linux alapjai IV

HIRDETÉS

Linuxot többféleképpen szerezhetünk. Megrendelhetjük/megvásárolhatjuk például a hivatalos kereskedőtől, ilyenkor dobozban kapjuk, nyomtatott dokumentációval. Ennél egyszerűbb hozzájutni ismert számítástechnikai lapok CD-mellékleteként, vagy hálózatról letöltéssel. Letölteni általában lehet iso-t is, amivel egyből írhatunk install CD-t, de gyors hálózati kapcsolattal megáldottak számára érdemesebb a saját magát installálás közben letöltő változatot választani. Sok magyar ftp szerveren találhatunk linux mirrorokat, az ismertebbek:Egy minimális install, ami már munkaállomásként is használható (értsd: nem csak szerverfunkciók ellátására), körülbelül 300 Mbyte helyet igényel. Emellett a linuxnak még szüksége lesz munkaterületre a logfile-ok és egyéb állományok tárolására, valamint a felhasználónak is nyilván kell majd élettér. Így a minimális ajánlott partícióméret 500M, persze minél nagyobb, annál jobb. Kis előrelátással - sokaknak ez visszatekintés, tapasztalat :P - rövidesen úgyis szükség lesz egyre és egyre nagyobb területre, szóval miért ne adjunk neki legalább 1G-t? Természetesen ez valószínűleg valamelyik másik partíció rovására fog menni, de valamit valamiért. A csomagok, amelyeket a hálózaton át le kell tölteni, tömörítve vannak, így adatmennyiség szempontjából a választott csomagok számától függően kb. 150-400M-ra kell számítani.

Első lépésként, ha nem CD-ről akarjuk installálni, érdemes bootlemezt készíteni. Az ehhez szükséges cuccost szintén a mirrorokon találhatjuk meg, általában beszédes nevű, például "disks" vagy "images" könyvtárban. Az ott található readme-k tartalmazzák a könyvtárban lévő állományok leírását, például Redhat-nál a bootnet.img-re lesz szükség a hálózatról installáláshoz. Ezek a file-ok floppy image-k, ezért nem a szokványos módon kell őket a lemezre másolni, hanem például - ha van kéznél installált, működő linux - a "dd if={image neve} of=/dev/fd0; sync" paranccsal. Ha nincs linux, akkor a "dosutils", vagy az image-ekkel azonos könyvtárban található rawrite.exe vagy rawrite2.exe fogja elvégezni a feladatot. Ez utóbbiak használata nagyon egyszerű, a helpjük tökéletesen elég a megértésükhöz.

Ha a lemez elkészült, akkor arról directory-t kérve DOS filerendszert találunk, rajta néhány file-t, ezek önmagukban nem érdekesek számunkra. Az itt található vmlinuz nevű állomány egyébként a linux kernel, ami tartalmazza a drivert az összes hálózati kártyához, scsi vezérlőhöz és mindenhez, amire az installáláshoz szükség lehet. Az installálás megkezdéséhez bootoljunk a floppyról vagy CD-ről. Választhatunk, hogy szöveges vagy grafikus kezelőfelülettel akarjuk installálni, mindkettőben maradéktalanul elérhetünk minden funkciót, tehát sok gyakorlati jelentősége nincs, hogy melyiket választjuk, ám általában text módban jóval hamarabb végezhetünk. Ha nem kínálná fel a gép a választás lehetőségét, az egeret kihúzva valószínűleg nem fogja erőltetni a grafikus módot. :) A felkínált "expert" lehetőség választása esetén teljes irányításunk lesz az installálás felett, így a telepítés valamivel tovább fog tartani, de a cél érdekében megéri a befektetett energiát.

[oldal:A menük és egyebek]

A továbbiakban a Redhat installálóján keresztül mutatjuk be röviden a lényegesebb pontokat. A telepítőfelületben minden disztribúció különbözik, azonban a legfontosabb teendők mindenhol ugyanazok: partícionálás, csomagok kiválasztása, a rendszergazdai jelszó megadása és a linux loader (LILO) telepítése. Lépésről lépésre-leírás helyett általános receptet próbálunk adni, az önállóságra mindenképpen szükség lesz a későbbiek során is.

Az installálás módjának kiválasztása után a memóriába töltődik a kernel. Ez sorban felismeri a csatlakoztatott eszközöket, aktivizálja a megfelelő drivereket, az üzeneteiből pedig pontosan nyomon követhetjük, hogy mit is csinál éppen. Floppyról való installálásnál az egyik legelső szükséges lépés a hálózati kártya felismerése, hiszen a csomagokat a hálózaton át kell letöltenie telepítés közben. Amennyiben valamiért nem találná meg magától a kártyát, a felkínált listából a megfelelőt kiválasztva továbbléphetünk. A hálózat eléréséhez szükséges dolgokat tudnunk kell, így például az ip-címünket (ha statikus), átjárót (default gateway), stb., enélkül nyilván nem tudjuk elérni az ftp szervert. Nem árt, ha előrelátóan felírjuk a telepítés előtt az ftp szerver pontos nevét és a könyvtárat, ahol a disztribúciós fa található. Itt nem mindegy, hogy melyik szintig írjuk be az installálónak: Redhat esetén például a ../RedHat/i386 mélységig kell megadnunk a fát, mind ftp, mind NFS szerver esetén.

Az egyik legfontosabb dolog a merevlemez partícionálása. Ezt értelemszerű okokból nagy gonddal kell elvégezni, több szempontot figyelembe véve. Az általános helyelosztási megfontolásokon túl érdemes például arra ügyelni, hogy a swap partíció (erről kicsit később) lehetőleg ne essen távol magától az ext2 linux partíciótól, mert ezzel az elérési időt csökkenthetjük a gyakran használt lemezrészek között, így a hatékonyság nő. Másik létfontosságú szempont, hogy a LILO csak olyan helyről tudja betölteni a kernelt, azaz az operációs rendszert bootolni, amit a BIOS lát, mert bootoláskor még - a kernel hiányában - a BIOS rutinokat használja lemezelérésre. A későbbiekben a linux a BIOS-t figyelmen kívül hagyja. A telepítés első szakaszában a partícionáló program kerül elénk; természetesen, ha már megfelelően partícionált a merevlemezünk, nem szükséges azt megváltoztatni. Magát az operációs rendszert telepíthetjük több partícióra szétosztva is, ennek nagyon sok előnye van - főleg a későbbi frissítéseknél -, azonban erre valószínűleg az első installáláskor nem lesz szükség. A partíciókat a már bemutatott /dev/hdXX jelekkel láthatjuk azonosítva, ezekhez kell meghatároznunk a kezdeti mount point-ot, azaz azt, hogy a könyvtárszerkezetben melyik rész melyik partícióhoz tartozzon. Egyetlen pont, amit mindenképpen meg kell adnunk, az a "/", azaz a gyökérkönyvtár, maga a system partíció. Ha többet nem definiálunk, a teljes operációs rendszer minden alkönyvtárával együtt ezen a partíción fog helyet foglalni.

A linux virtuális tárkezeléskor használhat swap file-t a windows-nál megszokott módon, vagy swap partíciót. A swap partíció jelentősen gyorsabb, ezért mindenképpen ennek a használatát javasoljuk. A swap partíció mérete legyen kicsi, persze igényektől függő, de egy 200M-s méret már elég tekintélyesnek számít. Ha a partícionálás során nem jelölünk ki swap partíciót, az installáló program külön rá fog kérdezni.

A következő teendőnk a telepíteni kívánt csomagok kiválasztása. Ezek a package-k sajátos formátumban vannak tárolva: minden csomag tartalmazza magukat a szükséges állományokat, a dokumentációt - amennyiben ez nem külön csomagban kerül be a disztribúcióba nagy mérete miatt -, egy rövid leírást a csomagról, valamint a csomagkezelőnek az adminisztrációs és biztonsági szempontokból nélkülözhetetlen függőségi információkat. Vannak csomagok, amelyek mindenképpen szükségesek a működéshez, például a basesystem, amely az alap könyvtárstruktúrát tartalmazza, vagy az initscripts, amiben a bootoláskor és shutdown alkalmával lefutó scriptek találhatók. Dönthetünk, hogy csak nagyvonalakban jelöljük ki a telepíteni kívánt software-t (Install KDE Workstation/Install GNOME Environment, ...), vagy egyenként végigböngésszük a csomagokat, kiválasztva a nekünk szükségeseket. Kezdetben ki van jelölve sok csomag, ezek elég jól meg vannak választva, így az összeállítás nem igényel feltétlenül sok változtatást. Aránylag könnyű eligazodni a listában, mert kategóriákba van szervezve (Graphics/Games/Utilities/System/...), a csomagokhoz tartozó rövid információt pedig a válogatás közben is olvasgathatjuk. Ha a gép nem verné nagydobra a help elérési módját, a szokásos F1 taposásával általában jó eredményt lehet elérni.

[oldal:Csomagok, szolgáltatások]

Kétféle elterjedt eredeti csomagkezelő használatos: az rpm (Redhathoz, Redhat Package Manager) és a deb (Debianhoz). Sajnos ezeket több más disztribúció is használatba vette, ezzel sok inkompatibilitási problémát okozva, például rpm-et használ még a SuSE és a Mandrake, valamint a deb-et átvette az újnak számító Corel Linux is. Mindkét csomagkezelő nagy gondot fordít a függőségek kezelésére: például egy több program által használt függvénykönyvtárat (shared library), melyet külön csomagban tartalmaz a disztribúció, mindenképpen fel kell telepítenünk, ha a rá épülő alkalmazásokat használni akarjuk. Ha a csomagválogatás közben kijelölünk installálásra valamit, amihez a szükséges csomag(ok)at esetleg nem választottuk ki, akkor a telepítő - egy kérdés után - automatikusan felteszi a szükséges dolgokat. Az installáláskor összeválogatott operációs rendszer összeállítása nem szentírás, a későbbiekben természetesen tetszés szerint tehetünk fel újabb csomagokat, vagy törölhetünk a fent lévőkből.

Több apróbb kérdésre kell még felelnünk a telepítés folyamán, például az időzónánk és a billentyűzetkiosztásunk, az egér típusa, stb., ezekre elég egyértelmű a válasz. A következő kérdés, amivel szembesülünk, hogy milyen szolgáltatásokat szeretnénk automatikusan, bootoláskor elindítani a gépen. Álljanak itt a példa kedvéért a legismertebbek:
  • network: A hálózati kommunikációért felelős programok
  • syslog: "system logger", a kernel- és egyéb üzeneteket rendszerbe fogó program, kvázi eseménynapló
  • crond: "cron daemon", a programok rendszeresen, meghatározott időpontokban vagy időközönként való futtatását irányító program
  • gpm: konzolon futó egérkezelő, copy-paste funkciókkal
  • sendmail: levélküldő- és fogadó agent
  • lpd: printer daemon, a nyomtatót vezérlő program
  • inet: "inetd", az univerzális, hálózati kapcsolatkérésekre figyelő program (egyre kevésbé használt, főleg biztonsági szempontokból)
A kezdetben ismeretlen elnevezésű dolgok céljára a gyakorlat során rájövünk, egyelőre a listában nyugodtan elfogadhatjuk a felkínált, alapértelmezett kiválasztásokat. Ezek után a rendszergazdai jelszó, a root password megadása következik. Aki ezt a jelszót birtokolja, az teljhatalmú ura a gépnek, viszont enélkül semmi változtatásra nincs lehetőség, ami a rendszer egészét érinti. Épp ezért nagyon fontos, hogy ezt ne tudja meg illetéktelen személy, és ne felejtsük el, mert igen kellemetlen következményei lehetnek; kényelmetlenség és elpazarolt idő egy rescue disk-ről, vagy LILO-ból single user módban bootolni, hogy a hibát kijavítsuk, vagy jogosultságunkat újból helyreállítsuk.

Mindjárt érdemes egy normál, userjogú felhasználót is létrehozni, erre az installáló rögtön itt lehetőséget is ad. Az alapelv az, hogy rendszergazdaként csak akkor legyünk bejelentkezve, ha arra ténylegesen szükség van, egyéb célokra az egységsugarú felhasználói hozzáférést használjuk. Ez a szokásos biztonsági megfontolásokon túl az operációs rendszer védelmét szolgálja saját magunk elől: rootként könnyű helyrehozhatatlan kárt tenni, a gép semmi törlési vagy írási műveletnek nem áll útjába, és ellentétben a FAT filerendszerrel, az ext2-n törölt állományokat NEM lehet visszaállítani, csak legfeljebb megbízhatatlan segédprogramokkal, mindenesetre sokkal kényelmetlenebbül, mint dos vagy windows alatt.

[oldal:LILO és az X]

A telepítő ezek után megkérdezi, hogy a LILO-t hova kívánjuk tenni. Két lehetőség közül választhatunk: az MBR-be (Master Boot Record), vagy a boot partíció első szektorába. Amennyiben nem használunk más boot managert, nyugodtan tehetjük az MBR-be is; de mivel a LILO más operációs rendszereket is tud bootolni, általános célú boot managerként ugyanúgy használható. Ha a következő kérdésre, miszerint milyen paramétereket kívánunk bootoláskor átadni a kernelnek, nem tudjuk a választ, akkor ezt a mezőt nyugodtan üresen hagyhatjuk.

A telepítés utolsó lépése az X, a grafikus felület alapvető konfigurálása. Mivel az X maga eddigi élettörténetének legradikálisabb fejlesztési fázisán megy keresztül, ez a konfigurálási metódus nagyon könnyen megváltozhat, akár előfordulhat, hogy a következő kiadású disztribúciókban már teljesen másképp fog kinézni. A jelenlegi állapot szerint - és erre nyilván ezután is szükség lesz -, a monitor és a videokártya adatai a legelsők és legfontosabbak. Általában gond nélkül felismeri a telepítő a csatlakoztatott videokártyát, ha ez mégsem történne meg, egy tekintélyes listából kiválaszthatjuk azt. A monitorok felsorolása is elég kimerítő, amennyiben nem találjuk meg a sajátunkat, megadhatjuk magunk a maximális vízszintes és függőleges frissítési frekvenciákat, amelyeket a monitor könyvében megtalálunk.

Az installálás ezzel véget ért. Rebootoljuk a gépet - vegyük észre, ez az egyetlen reboot, amire installáláskor szükség volt/van -, és ha minden jól ment, a LILO prompt-hoz kerülünk. TAB nyomásával megnézhetjük a bootolható operációs rendszerek listáját, az ENTER pedig az alapértelmezettet bootolja, ami szerencsés esetben a frissen installált linuxunk lesz. A kernel már látott message-jein kívül a bootkor indításra kijelölt szolgáltatások start üzenetét is láthatjuk, majd ennek végeztével a login prompt-hoz kerülünk, ahol akár felhasználóként, akár rendszergazdaként bejelentkezhetünk, és csinálhatjuk a ..semmit, melyet a sorozat következő cikkében részletezünk. :ţ
a címlapról