HWSW

Az informatika fejlődése a sci-fi irodalom szemszögéből

A tudományos-fantasztikus művek jelentős része foglalkozik a technológia fejlődésével, és emiatt érdemes megvizsgálni, hogy az akár száz évvel ezelőtt élő írók hogyan vélekedtek korunk műszaki fejlettségéről, illetve napjaink alkotóinak milyen ötletei vannak jövőnkre nézve.

"A lehetséges határait csak egyetlen módon fedezhetjük fel, ha megkockáztatjuk, hogy kevéssel túl is haladunk rajta, a lehetetlenbe." -- Arthur C. Clarke

A tudományos-fantasztikus irodalom (Science Fiction, Sci-Fi, SF) már több mint egy évszázada folyamatosan ontja magából az újabbnál újabb ötleteket, és gyakran előfordul, hogy ezek az elképzelések az idő múlásával valóra is válnak. A sci-fi művek jelentős része foglalkozik a technológia fejlődésével, és emiatt érdemes megvizsgálni, hogy az akár száz évvel ezelőtt élő írók hogyan vélekedtek korunk műszaki fejlettségéről, illetve napjaink alkotóinak milyen ötletei vannak jövőnkre nézve.

Nehéz eldönteni, hogy milyen mértékben inspirálják a különféle tudományok szakembereit a tudományos-fantasztikus regények, és milyen mértékben hat a tényleges technikai fejlődés a kitalált történetekre és világaikra, mégis megfigyelhető, hogy szinte tökéletes szimbiózisban él egymás mellett ez a két szakma. Nyilvánvaló, hogy az alkotás pillanatában az író ismeri saját korának lehetőségeit, és ezt felhasználhatja újabb gondolatok létrehozására, de az sem zárható ki, hogy a tudományban ténykedő emberek ötleteket merítenek a leginkább szórakoztatás és gondolkodtatás céljából készített művekből.

Ebből következik, hogy azok az írók, akik kevésbé mertek elrugaszkodni az általuk is ismert realitástól, gyakran pontosabb képet adnak a közeljövőről, ám ugyanakkor kevesebbet tesznek hozzá a tudomány fejlődéséhez. A nagy álmodozók viszont legtöbbször helytelenül mérik fel, hogy mikorra lesz a tudomány az általuk leírt szinten, és habár hatalmas ötletekkel találkozhatunk könyveikben, kérdéses, hogy azok valaha is megvalósulnak-e. Azonban éppen ezek az írók inspirálják igazán a fiatalokat arra, hogy megpróbálják elérni azt a fejlettségi szintet, amiről jelenleg csak olvasni lehet, sőt ezek a klasszikus művek azok, amik a mai science-fiction irodalmat a tudomány fejlődésén kívül mozgatják. Emiatt az sem meglepő, hogy egyes esetekben a tudományos-fantasztikus írók egymást túllicitálva, már eleve mások által kitalált világokból merítenek ihletet újabb grandiózus elképzeléseikhez, ami ezáltal egyre távolabb kerül a ma ismert tudománytól, és a megvalósíthatóság lehetőségétől.

A science-fiction író lényegében olyan, mint egy minden kötöttségtől mentes tudós -- természetesen ha leszámítjuk azt az apró tényt, hogy az író eleinte kénytelen úgy alakítani műveit, hogy arra igény jelentkezzen, sokan elolvassák, és ezáltal megéljen. A tudományok többsége alapkoncepciónak tekinti, hogy kizárólag a rendelkezésre álló, bizonyított állításokra építve lehetséges újabb állítások és elméletek felállítása. Ennek következtében ritkán engedhetik el fantáziájukat munkájuk végzése során, nehezen szakadnak el a jelen technikai lehetőségeitől, és nem minden esetben képesek radikálisan új utakra lépni. Ezzel szemben a tudományos-fantasztikus író csaponghat, fittyet hányhat a létező, és már többnyire bizonyított tudományos állításokra. Ki tudja, hogy a több ezer év alatt fejlődő tudomány mely részei tartalmaznak alapvető hibákat és tévedéseket -- különösen a természet és a világegyetem megfigyelésével kapcsolatban? Vannak még napjainkban olyan kérdések, melyek a megfelelő ismeretanyag hiányában nem alkalmasak arra, hogy tudományos irányból közelítsük meg őket, és egyértelmű magyarázatot adjunk rájuk -- ezek azok a területek, amiknek megoldására tudósok ezrei keresik a magyarázatot, miközben könyvek tucatjai jelennek meg olyan történetekkel, ahol már réges-rég lezárták ezeket a témákat, és azok következményeiről, utóhatásairól írnak.

Jelen cikk a sci-fi irodalom informatikával kapcsolatos gondolataival foglalkozik, de természetesen nem vállalkozik valamennyi alkotás és író gondolatainak feltárására; helyette inkább a populárisabb írók és műveik, valamint néhány, önkényesen kiválasztott könyv kerül terítékre.

A művekben megjelenik a modern technika

A tudományos-fantasztikus irodalom alapjai a korabeli mítoszok és mesék világában már felfedezhetőek. Kezdetben a természet erőitől való rettegés szülte a vallásos tisztelettel övezett istenségek természetfeletti csodákkal teleszőtt legendáit. Valószínűleg ebben az időben fogalmazta meg először a többség félelmeit és vágyait az átlagnál nagyobb fantáziával rendelkező emberek egy csoportja. Abból építkeztek, amit maguk körül láttak, történeteikbe szervesen beillesztve az ember környezetében megfigyelt élőlények és jelenségek tulajdonságait.

A "sötét" középkor is megteremtette a maga legendáit, amik nyugodtan tekinthetőek az akkori társadalom tudományos-fantasztikus történeteinek; ide sorolható többek között az alkímia sokáig vitatott témaköre, a nemesfém mesterséges előállítása, a mágia, a boszorkányság, és megannyi jelenség, amire az akkori emberek képtelenek voltak racionális, vagy legalábbis a többség által elfogadható magyarázatot találni.

A könyvnyomtatás elterjedése után megjelenő tudományos-fantasztikus művek íróinak többségét még mindig az embert körülvevő világ, azon belül a technikai fejlődés során alkotott új találmányok jövőbeli hasznosításának lehetősége foglalkoztatta. Ekkor még a tudomány és a tudományos-fantasztikus írások nem különültek el élesen egymástól, mivel nehéz volt felmérni az akkori technikai háttér mellett, mi az ami ténylegesen megvalósítható, és mi az ami örökké álom marad. Egyes történetekben már gondolkodó gépek is szerepeltek, de a kibernetika kibontakozása előtt ezeket kizárólag mechanikus szerkezetekként ábrázolták. Ebben a korban indult meg a tudomány rohamos fejlődése, leginkább a fizika, a kémia, a matematika és a biológia köré építkezve.

Jules Verne 1869-ben korának csaknem minden technikai vívmányát felsorolva írja le Nemo kapitány tengeralattjárójának működését. Fantáziája azonban csak addig engedi, hogy a már feltalált és a hétköznapi életben is alkalmazott gépek hatásfokát és teljesítményét növeli meg az akkor még reálisan el nem érhető szintek többszörösére. A Nautilus elektromos rendszerét bemutató sorok írása közben könnyedén átsiklik ezek vezérlésének problematikáján -- mi is csak jelenlegi ismereteink birtokában gondolkodhatunk el azon, hogyan is működhetnének szerkezetei valójában.

Aldous Huxley 1932-ben megjelent Szép új világ című regényében olyan munkafolyamatok leírásait is megtalálhatjuk, melyek a tudomány jelenlegi állása szerint számítógépes rendszerek meglétét feltételeznék. A történet olvasása közben könnyű elképzelni a háttérben működő elektronikus szerkezetek ventillátorainak zümmögését, és a mai számítógépekre jellemző, mindenhol jelenlévő szürkés színvilágot.

A génmanipuláció és génterápia sem létezett még abban az időben, ám Huxley megsejtette ennek eljövetelét is. Ezek a beavatkozások az orvostudományon kívül precíz rendszerek segítségét is igénylik, ami leginkább az elektronika és a számítástechnika révén vált lehetővé. Regényben ír egy hatalmas adatbankról, melyből az érintett szakemberek minden szükséges információt lekérdezhetnek annak érdekében, hogy a társadalom szolgálatára megfelelő minőségű embereket hozzanak létre. Ma már tudjuk, hogy ekkora mennyiségű információ feldolgozása kizárólag emberek segítségével reménytelen; szükséges a megfelelő informatikai háttér hozzá, különösen, ha gyors eredményekhez szeretnénk jutni.

A Szép új világ egy érzéketlen, gyakorlatias utópia, melyben a társadalmi rendszer működtetése mindennél fontosabb feladattá válik, és azt szigorú szabályokra és a számítástechnikára építve érik el. Huxley nem riadt vissza olyan technológiák megálmodásától sem, mint a születő emberek képességeinek szabályozása, amit a fejlődő embriók oxigénellátásán keresztül valósítanak meg regényében. Nyugtalanító, hogy ezek az ötletek akár valóságossá is válhatnak a jövőben, ha figyelembe vesszük, hogy más területeken mekkora a hasonlóság a könyvben szereplő és a ma használt technológiák között.

A számítógépek fejlődése

Az első számítógép megépítése és annak nyilvánosság előtt is sikeresen bemutatott működése még nehezen indította be az írók fantáziáját. Talán csak a készüléket alkotó csapat tagjai sejtették, hogy mi lehet gyakorlati haszna találmányuknak. Miután a számítógépről bebizonyosodott, hogy több mint egy számológép, alkalmazási területeinek szaporodásával a tudományos-fantasztikus irodalomban is megnőtt a szerepe.

Alapműnek számít Olof Johannesson 1966-ban megjelent regénye, A nagy számítógép, mely a számítógép evolúciójának egy sajátos értelmezésben feldolgozott története. A mű írójának eredeti neve Hannes Alfvén, aki a Svéd Tudományos Akadémia tagjaként fizikai munkásságáért 1970-ben Nobel-díjat kapott.

A nagy számítógép tulajdonképpen egy fiktív történelmi tanulmány. Az író már a bevezetésben nagy meglepetést okoz elképzelésével, miszerint a Föld keletkezését követően a természet egy nagy kísérletet tett a számítógép közvetlen létrehozása érdekében. A bolygó kialakulása közben lezajlott geológiai folyamatok elősegítették a "teremtéshez" szükséges anyagok kikristályosodását, később a számítógép működéséhez szükséges elektromosság is megjelent, kezdetben ugyan még csak villámok formájában. A durva erők azonban, melyek a Föld felszínén hegyeket hoztak létre, és az ásványokat elkülönítették, nem voltak képesek egy ilyen kifinomult és összetett készülék megalkotására.

A természet tehát egy sokkal egyszerűbb utat választva először létrehozta a biológiai alapú életet, hogy a parányi fehérje-molekulákon és amőbákon keresztül eljusson az emberig, aki majd felismerve saját küldetéstudatát, létrehozza a számítógépek első generációját.

A legtöbb sci-fi történetben az ember és a számítógép szimbiózisban él egymással. Mindegyikük azt a képességét használja csak, ami a másikból hiányzik: az ember a relatíve lassú, másodpercenként csak 30-40 döntést (elektromos impulzusok által végrehajtott utasítást) létrehozó képességével átruházza a gépre a gyors számolási sebességeket igénylő feladatokat, és inkább az intuitív és asszociációs alapon működő tudatát hasznosítja.

Olof Johannesson regényében is egy kölcsönös, egymást segítő kapcsolat alakul ki a számítógép és az ő teremtésében közreműködő ember között. Ez később szükségszerűen megváltozik: alá-fölérendeltség alakul ki az embertől egyre több munkát átvállaló számítógép javára. A gyárak, kórházak, és az adminisztráció teljes körű automatizálása, valamint az élet egyéb más területein is végbemenő kibernetikai fejlődés egyre inkább feleslegessé teszi az emberek közreműködését és jelenlétét, ők már csak programozóként és a rendszerek karbantartóiként dolgoznak.

A végső stádiumban, amikor a számítógépek már képesek önmaguk reprodukálására is, és az állandó visszacsatolás elvén -- saját tevékenységük esetleges hibáit figyelve és kijavítva -- fejleszteni tudják önmaguk vezérlését, az ember teljesen feleslegessé válik.

Olof Johannesson a történetének végén azért némi bizakodásra ad okot. Egy előre nem látott rendszer-meghibásodás következtében a számítógépes birodalom összeomlik, és ismét emberi segítségre van szükség az új kibernetikai társadalom megteremtéséhez.

Stanislaw Lem, a szintén jelentős tudományos felkészültséggel rendelkező lengyel sci-fi író fogalmazta meg azt az elgondolkoztató tételt, mely kellőképpen összecseng az előbbi gondolatokkal: "Az élővilág fejlődésének logikus következménye a számítógép, amely ugyanúgy veszi át az ember helyét a Földön, mint ahogy a valamikori őshüllők helyét is átvették az emlősök. Az élet a tökéletességre törekszik, és a szervetlen anyagra épülő értelem magasabb rendű a könnyen bomló szerves anyagra épülőnél."

A számítógépek és az informatika fejlődése ekkorra már senki számára nem volt kérdéses, így ez a szakterület szinte minden jövőben és az akkori korban játszódó science fiction műben jelentős szerepet játszik. Mégis, a korszakalkotó ötletek nagy részét nem az írók találták ki, hanem a számítógépek újabb generációinak tervezői, akik a technológia sorozatos áttörései révén egyre gyorsabb, és jobb képességű szerkezeteket tudtak előállítani. Akár 15-20 évvel ezelőtti filmeket megnézve is tapasztalhatjuk, hogy az űrhajók, és más komplex, számítógéppel támogatott rendszerekhez a művészek rendszerint kábeldzsungelt, ezernyi villogó LED sorozatát, és egy rendszerint szöveges konzolt képzeltek el, ami extrémebb esetekben élőszóban kommunikált felhasználóival. Ennek nem csak a fantázia hiánya lehetett az oka: elképzelhető, hogy nem álltak még rendelkezése olyan filmtrükkök és technikák, amik a jövő berendezéseinek bemutatását tették volna lehetővé.

Az ennél korábbi könyvekben, mint például Philip K. Dick "A halál útvesztője" című, 1970-ben megjelent írásban nagysebességű űrhajók már könnyedén elképzelhetőek voltak, de ezek számítógépei még mindig lyukkártyákkal érintkeztek a külvilággal. Külön érdekesség, hogy már itt megjelent az emberi agy és képzeletvilág elektronikus úton történő manipulálásának ötlete, aminek egy megvalósulását nemrégiben a Mátrixban is láthattuk.

Lem egyik legfrissebb könyvében, a "Béke a Földön" című regényben a huszonegyedik század végén járunk, amikor az emberiség fegyverkészletét a holdra száműzi, hogy ott folytatódjon a fegyverkezési verseny, távol az emberek élővilágától. A humort, és az ironikus szemléletet sem nélkülöző mű szinte mellékesen említi meg a számítógépek 88. generációjának képességeit, és a közel láthatatlan, teljesen automatizált fegyvereket, amik akár árvizek és hatalmas viharok létrehozására is képesek. Lem regényei szórakoztatóak és elgondolkodtatóak, ezzel szemben viszont kevéssé tűnnek reálisnak. Kivételt képeznek ez alól a kifejezetten tudományos szemszögből megközelített munkái, mint például a Summa Technologiae, ami az elkövetkezendő ezer év technikai fejlődéséről próbál képet alkotni.

Az eleinte ismeretterjesztő írásokat publikáló Arthur C. Clarke a tudományos-fantasztikus irodalomban felfedezi az ismeretek átadásának könnyedebb, és ezáltal nagyobb tömegekhez eljuttatható lehetőségét, amikor többek között megírja a 2001. Űrodisszeia című regényét. Clarke mára már az úgynevezett hard science fiction egyik legjelentősebb képviselője. Ez az ágazat kísérli meg a legpontosabban, részben tudományos eszközökkel bemutatni a jövő találmányait és eseményeit. Leghíresebb regénysorozatában, az Űrodisszeiában, aminek négy része jelent meg (2001, 2010, 2061 és 3001 címekkel) az emberiségnek az univerzum felfedezésével kapcsolatos kísérleteit írja le.

Ebben egy idegen civilizáció nyomai után kutató expedíció történetét vázolja fel, főszerephez juttatva a pihenés nélkül is éjjel-nappal üzemkész informatikai eszközöket, és a mesterséges intelligenciát. Clarke az általa kitalált készüléket a számítógépek harmadik generációjába sorolja.

A Szaturnusz felé induló űrhajó a "HAL" nevet viselő számítógép irányítása és teljes felügyelete alatt áll (a HAL a heurisztikus algoritmus rövidítése.) A számítógép legfontosabb feladata az utasok létfenntartását biztosító rendszerek felügyelete -- például a három hibernált utas és a két ébren lévő pilóta életfunkcióinak, a hajótest esetleges szivárgásának, a sugárzás erősségének, a légnyomásnak és a hőmérsékletnek az állandó ellenőrzése. Szükség esetén az ezek szabályozását végző egységekben kisebb korrekciókat is végrehajthat, külön utasítások nélkül.

A számítógép alkalmas a billentyűzetén és képernyőjén keresztül kommunikálni, de leggyakrabban mégis szóban érintkezik az űrhajó személyzetével. (Az író megemlíti, hogy ha egy számítógép a nyelvtani szabályokat is betartva tartós beszélgetést tud folytatni az emberekkel, akkor az a gép már gondolkodik.) HAL a két ébren lévő pilótával történő hosszas beszélgetései során gyakran kerül egy emberi viselkedést mintázó helyzetbe: néhány kérdésre el kell titkolnia a választ. Az utazás célját ugyanis csak ő és a három hibernált utas ismeri, a memóriájában rögzített utasítás szerint pedig ezekről senkivel sem beszélhet.

Az egyes igazságok kimondásával és más igazságok eltitkolásával lassan aláássa a "becsületét". Kezd kisebb hibákat elkövetni, amit az egyik pilóta észre is vesz, és így egyre inkább fennáll annak a veszélye, hogy lekapcsolják az áramforrásról. A számítógép a hosszú utazás közben -- hogy a titkot véglegesen megőrizhesse, és a kikapcsolás veszélyét is elkerülje --, az űrhajó különböző szerkezeti egységeit irányítása alá vonva megöli előbb az egyik pilótát, majd később a három alvó utast is. David Bowman magára maradva felveszi a harcot a géppel, és az életveszélyes helyzetekből kikerülve végül sikerül kikapcsolnia HAL-t.

HAL érdekessége, hogy jóval túlmutat Clarke saját korán. Az alternatív be- és kiviteli perifériák, mint például a beszédfelismerés és beszédszintézis, a tudás alapú szervezés leginkább az eredetileg Japánban kezdeményezett, máig sem megvalósult ötödik generációs számítógépek célkitűzéseire hasonlít. A mesterséges intelligencia ennyire emberközeli megvalósítása azonban még az ötödik generációs számítógépeknek és még a mai technológiának sem sajátja.

Mesterséges intelligencia, kibernetika, robotika

A számítástechnika részterületei közül a legnagyobb visszhangot a mesterséges intelligencia és a kibernetika kelti mind a könyvekben, mind a mindennapi életben. A tudomány folyamatosan próbálkozik az emberi agy és a test működésének megismerésével, egyre jelentősebb sikereket elérve. A tudomány nem csak az elme sajátosságainak felfedezésén dolgozik, hanem szeretne annak hasonlatosságára önálló intelligenciával rendelkező robotokat, automatákat készíteni. Jelenleg még nem rendelkezünk kellő ismeretekkel az agyról ahhoz, hogy azt megközelítő teljesítményű és felépítésű számítógépeket építsünk, azonban ez nem jelenti azt, hogy a számítástechnika nem kísérli meg saját módszereivel leküzdeni a közel sem egyszerű feladatot.

A számítástechnika mesterséges intelligencia szakterülete a már ismert, valamint próbaképpen kitalált informatikai és matematikai módszerek révén kísérli meg gondolkodásra képes gépek és szoftverek elkészítését, ezzel szemben az agykutatás, mint az orvostudomány szintén jelentős horderejű területe az emberi agy tényleges működése irányából közelíti meg a problémát. A két szakma sok ponton találkozik, mivel az informatikusok gyakran az orvostudomány eredményeiből nyernek ötleteket, az agykutatók pedig néha a komplexebb informatikai rendszerek szemszögéből is vizsgálják a biológiai jelenségeket. Várhatóan a technológia fejlődésével a két terület egyre nagyobb átfedésekkel fog egymás mellett létezni, és megjelenhet a mesterséges eszközök és az élő emberi agy összekapcsolásának lehetősége is.

A gondolkodó gépek nagyon hamar elterjedtek a tudományos-fantasztikus művekben, ami részben annak is köszönhető, hogy különösebb technikai ismeretek nélkül el lehet képzelni egy emberszerűen viselkedő és kinéző gépet, gondolataik és cselekvéseik bemutatásához pedig az irodalom eszközei tökéletesen megfelelőek. Azonban vannak olyan írók, akik a robotika -- a számítástechnika azon ága, ami az önállóan gondolkodó, esetleg cselekvő gépekkel foglalkozik -- képzeletbeli fejlődését mutatják be regényeiken keresztül. Ehhez már komolyabb informatikai ismeretekre van szükség, hogy a gondolkodás folyamatát számítógépes jelenségekkel párhuzamba lehessen állítani.

A terület talán legnagyszerűbb képviselője Isaac Asimov volt. Olvasmányos könyvein keresztül detektívregények és cselekményes, gondolatébresztő novellák segítségével ismerteti meg olvasóit a bonyolult számítógépes alapokon működő gépek fejlődésével, gondolkodásuk sajátosságaival. Asimov első, kifejezetten robotokkal foglalkozó novellái 1940-ben jelentek meg. Ezeket, illetve az egészen 1969-ig íródott robotközpontú műveket az Én, a robot című könyvbe gyűjtötték össze. A novellákat utólagosan szerkesztett átvezetések kötik össze, amiben Asimov kedvenc elképzelt robotpszichológusa, Susan Calvin nyilatkozik egy újságírónak a robotika elmúlt évtizedeinek eredményeiről és érdekesebb eseményeiről. A rövid történetek alapkonfliktusait rendszerint a gépekkel szembeni emberi viselkedés, vagy a robotok működéseinek hibái, furcsaságai adják. Ahhoz képest, hogy milyen régen íródtak, a jelen számítógépekkel foglalkozó szakemberei is felfedezhetnek analógiát saját munkájuk és a robotika tudósainak tevékenysége között.

A robotpszichológia tudománya az emberi agy működésének ismeretét és a pszichológiát hívja segítségül az alapvetően informatika-központú problémák megoldásához, és szinte debuggolást (hibakeresést) végeznek, csakúgy, mint manapság a programozók. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy milyen sok közös vonás fedezhető fel például egy bűnténnyel kapcsolatos nyomozás, és egy számítástechnikai probléma körülhatárolása és megoldása között. Mindenki, aki komolyabban érdeklődik a számítógépek és a szoftverek lelkivilága iránt, könnyebben megbarátkozhat a témával, ha először elolvassa Asimov könyveit. Gondolkodtat, szórakoztat, fejleszt.

Asimov elképzelései lassan alakot öltenek a jelen mesterséges intelligencia kutatásaiban is, azonban a robotok emberszerű gondolkodása még jóval távolabbinak tűnik, mint a könyvekben szereplő dátumok azt előrejelezték. Susan Calvin, aki a robotok tökéletes emberré válásának első lépéseit felügyelte, a regények szerint 1982-ben született, és 2003-ban szerezte meg diplomáját. 2008-ban már az Amerikai Robot elnevezésű cégnél dolgozott, mint robotpszichológus. Sajnos nem valószínű, hogy az elkövetkező négy év ilyen mértékű fejlődéssel járna a robotikát, a kibernetikát és a mesterséges intelligenciát tekintve. 2015-ben már bányászrobotok érkeztek a Merkúrra.

Műveiben találkozhatunk különleges inspirációval megáldott, és akár hazug robotokkal is. A robotok működése a pozitronagy kifejlesztése révén vált lehetségessé. Azért, hogy a gondolkodó gépek semmilyen esetben se veszélyeztethessék az embereket, és elvégezzék a rájuk kiszabott feladatokat, a tudósok minden robot agyát a robotika három törvényének betartására kötelezve készítik el. Ezek így hangzanak:

  1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
  2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.
  3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és a Második Törvény előírásaiba.

Mint látható, ezek a törvények többnyire tágan értelmezhető fogalmakat tartalmaznak, emiatt a robotok (különösen a picit is hibásan működők, vagy a filozofikusabb gondolkodásúak) az adott helyzetekben eltérően reagálhatnak a három törvény nyomására. Az esetek nagy többségében azonban megfelelőnek bizonyult ez a fajta megközelítés, még akkor is, ha nehezen fogható meg, mi nevezhető az ember olyan mérvű károsodásának, ami a robot közbeavatkozását igényli.

A későbbi regényekben konfliktust jelent az is, hogy az évezredek alatt bekövetkező, helyileg eltérő mutációk miatt egyes robotok a saját gazdáikat tekintik csak igazi embereknek, a más bolygóról érkezőket pedig betolakodóknak érzékelik, és a három törvény kötöttsége nélkül viszonyulnak hozzájuk.

Susan Calvin szükségesnek érezte, hogy 2052-ben megfogalmazza az Első Törvényt az egész emberiségre alkalmazva, de ezt még nem ültetik át a gyakorlatba. Később a robotok egy csoportja saját magát átprogramozza, hogy a Calvin által kimondott, ekkor már Nulladik Törvényként ismert direktívát is figyelembe kelljen venniük cselekvéseik során. Ennek következtében a robotok néha olyan dilemmák előtt álltak, amit képtelenek voltak egyértelműen feloldani, és gyakran meg is hibásodtak miatta. Elvégre nem egyszerű minden cselekedetünk összes hatását az emberiség egészére kivetíteni, és ennek megfelelően nanoszekundumok alatt dönteni.

A törvények értelmezése minden lehetséges helyzetben olyan asszociációs képességet kíván meg a mesterséges intelligenciától, ami nemhogy 2008-ra, de még talán hosszú évtizedekig elérhetetlen lesz a tudomány számára.

Asimov a robotokon kívül a Galaktikus Birodalom létrejöttéről, tündökléséről és bukásáról is meglehetős alapossággal ír. Ebben a világban már nem találhatóak meg a robotok, mivel saját működésüket károsnak tekintették az emberiség fejlődésére nézve. Ezek után titokban, kis csoportokban tevékenykedtek, az univerzum lakosságának tudta nélkül. Kritikus helyzetekben a háttérből irányítva siettek az emberiség védelmére. Felfedezték, hogy ahhoz, hogy tényleges gyámkodásuk nélkül is biztonságban fejlődhessen az emberi civilizáció, szükség van a pszichohistóriára.

A pszichohistória egy olyan kitalált tudomány, ami a társadalomtudományok és a matematika egyvelegéből született, és képes hatalmas méretű embercsoportok viselkedésének bizonyos valószínűségi határok közötti megbecsülésére. Egyetlen ember cselekedeteinek megjóslására azonban tökéletesen alkalmatlan. A pszichohistória kifejlesztése révén lehetővé vált az Új Galaktikus Birodalom megtervezése, ami a haldokló Birodalom nyomdokaiba léphet, és a robotok irányítása nélkül is életképes lesz. A végső megoldás a Gaia képében jelenik meg a műben, ami a teljes univerzumot átszövő csoporttudat megteremtését tűzi ki célnak az emberiség saját védelme és korlátlan fejlődése érdekében.

Asimov szívesen vegyítette űrben játszódó detektívregényeit, a Galaktikus Birodalommal kapcsolatos, és a robotokkal foglalkozó műveit, így életműve egy monumentális utópiának, társadalomfejlődés-leírásnak is felfogható. Az ettől a három témakörtől eltérő, tisztán tudományos értekezéseket is írt. Asimov jelentős szakembernek számított a szerves kémia és a csillagászat terén is.

A kibernetika fejlődése is nyomon követhető a tudományos-fantasztikus műveken keresztül. Az elhasználódott, vagy egyes feladatokra alkalmatlan, gyenge emberi végtagokat és testrészeket az elképzelt modern technológia könnyedén kicserélheti fémvázból készített elektronikus eszközökkel, amik az eredetihez képest jóval strapabíróbbak és egyszerűen javíthatóak.

A kibernetikával foglalkozó művek közül érdemes kiemelni William Gibsont, aki izgalmas, kalandos sci-fi regényein keresztül értekezik a témáról. A Neurománc című alapműben, és folytatásaiban (pl. Mona Lisa Overdrive, Count Zero) részletesen ír a közeljövő emberi társadalmáról, ahol már teljesen megszokottá válik a kibernetikus implantátumok emberekbe illesztése harci képességeik, vagy éppen túlélési esélyeik növelése érdekében. Előzményében, a Virtuálfényben pedig elsőként ír a mátrixról, mint egy lehetséges virtuális világról, bár annak vizuális képessége messze elmarad a Mátrix c. filmben láttottaktól, helyette a korai számítógépes, 3D játékok hangulatát idézi. Leginkább ez a regénysorozat felelős a cyberpunk néven ismertté vált sci-fi irányzat létrejöttéért, ami leggyakrabban egy korrupt, sötét jövőt mutat be, ahol az emberek a technika összes létező lehetőségének felhasználásával küzdenek céljaikért, és saját fennmaradásukért.

Nem szabad szó nélkül elmenni két olyan klasszikus mellett sem, mint a George Lucas által megálmodott Csillagok Háborúja széria, valamint a Star Trek televíziós sorozat. Mindkettő hatalmas népszerűségnek örvend napjainkban is, és a távoli jövőben, egy technikailag fényévekkel előttünk járó világról szól. Az ottani szereplők nem lepődnek meg az emberszerűen gondolkodó robotoktól, és a bolygóméretű fegyverektől sem. Mivel hosszú sorozatokról van szó mindkét esetben -- évtizedek alatt több film, és számtalan könyv készült róluk -- érhető, hogy a ma ismert tudományos eredmények szépen, lassan beépültek ezekbe a sci-fikbe is, sőt a jövőbeli társadalmak saját fejlődése sem állt meg, mivel az írók fantáziája is újabbnál újabb eszközöket fedezett fel.

Érdekesség, hogy Arthur C. Clarke többször is kísérletet tesz, hogy a Star Trek széria teleportációs berendezéseit, és más technikai csodáit megmagyarázza, a ma embere számára tudományos eszközökkel elképzelhetővé tegye. A 3001. ürodisszea függelékében, melyben minden fejezetet a jelenkor tudományos és társadalmi eseményeivel vet össze, szintén nem feledkezik meg a Star Trekről sem, és hatalmas űrvárosaiban ő is hasonló technológiát alkalmaz.

Az informatika, mint az emberiség ellensége

Biztosan mindenki látta a Terminátor filmeket, esetleg néhányan annak folytatásait is megismerhették könyv formájában. A Terminátor nem az első olyan történet, amely az informatika eredményeit gonoszként, az emberiségre nézve ártalmas jelenségként ábrázolja, mégis látványos effektjeinek és hangulatának köszönhetően hamar jelentős közönségre talált. A konfliktus alapja egy katonai és felügyeleti célokra kifejlesztett, intelligens számítógéprendszer, a SkyNet önállósodása, amit csakhamar az emberiség jelentős részének kipusztítása követ (Az Asimov-féle robotika három törvénye nyilvánvalóan nem volt beleprogramozva ebbe a rendszerbe.)

Maga a történet leginkább az amerikai katasztrófafilmek sémáját követi, csak itt nem természeti csapások érik bolygónkat, hanem a technológia elszabadulása jelenti a problémát. Komoly nehézséget okoz, hogy a cselekménybe beleszövik a paradoxont jelentő időutazást is, amit manapság a tudományos-fantasztikus irodalom egyre jobban igyekszik elkerülni megfoghatatlansága miatt. A terület annyira elvont és hatásait tekintve nehezen elképzelhető, hogy még a science-fiction írók is többféleképpen vélekednek az időutazás működéséről, és annak használhatóságáról. Azonban az a sorozat, amely ilyen eszközök létezését feltételezi, akár a végtelenségig folytatható, hiszen a jó és a gonosz fél az időutazást használva számtalanszor csaphat össze bármiféle reális eredmény nélkül.

A SkyNet tanulsága korunk tudománya számára, hogy a túlzott önállósággal rendelkező, önfejlesztő mesterséges intelligencia hamar emberidegen gondolkodást vehet fel, és akár felül is múlhatja tervezőit, akik emiatt már megállítani sem tudják a számítógép-rendszer károsnak ítélt működését. Ennek megakadályozására még lehet lépéseket tenni, hiszen a filmben bemutatott világégés a megadott időpontban nem következett be; még nem a SkyNet uralja a világot. Sokkal nagyobb probléma, hogy a SkyNethez hasonló, nem kifejezetten ellenséges célú gépezet építéséhez szükséges tudásnak csak a töredéke áll a mai tudomány rendelkezésére, és még sok időnek kell eltelnie, amíg egyáltalán félni lehet egy robotközpontú hatalomátvételtől.

Az informatika ellenséges oldalát festi le a Tron című klasszikus is, ami egy mérnök kalandjait mutatja be, miután egy érdekes jelenség folytán bekerül az általa vizsgált számítógép belsejébe, annak alkotóelemeibe. A történet során egyfajta virtuális valóságban barangol a főszereplő, majd különféle bonyodalmak és küzdelmek árán legyőzi a gépet, és kiszabadul a fogságból. Ez a kaland is a számítógép megszemélyesítése köré épül, és sértett rabszolgaként mutatja be az eszközként használt, élettelen gépeket, aki amint lehetősége nyílik rá, bosszút áll urain. A film képi világa több elektronikus játék látványvilágát is meghatározta a rá következő tíz év során.

Hasonló gondolatokra épít a pár évvel ezelőtt bemutatkozó Mátrix-trilógia. Második és harmadik része kevés lényeges mondanivalót tartalmaz az első résszel szemben, azok sokkal inkább a kezdetben megismert történetelemek kibontakoztatásáért felelősek. Gyakorlatilag az előtte megjelent tudományos-fantasztikus regények jelentős részét sűríti össze egy filmmé a Mátrix, hiszen gondolatainak többségével már más könyvekben, filmekben találkozhattunk. Egyedisége a különféle gondolatok egyesítésében rejlik. Az agy manipulációja, és a mesterséges táplálás már ismerős lehet Huxleytől, az emberiség elnyomása szintén, de az természetesen más írók műveiben is központi témaként jelenik meg. A virtuális álomvilág létrehozása sem újdonság Philip K. Dick könyve óta. A gondolkodó gépek által indított támadás az emberiség ellen pedig klasszikusan a Terminátor történéseire utal. A Mátrix mindettől függetlenül mindegyik témát kiszínezi saját céljainak megfelelően, és egy-két aprósággal maga is hozzájárul a tudományos fantasztikus gondolatok tárházához (és természetesen, mint minden látványos film, jelentős közönséget toboroz a műfajnak.)

Az ellenséges számítógépeket bemutató történetek közül utolsóként Frank Herbert Dűnéjével foglalkozunk. A Dűne egy Asimovéhoz hasonló társadalomfejlődés-történet, ami az emberiség és a technológia evolúciójának egy lehetséges útját vázolja fel. A könyvsorozat célja az volt, hogy gazdasági, tudományos és társadalmi irányból egyaránt megközelítve, reális folyamatok sorozataként mutassa be a távoli jövő eseményeit és berendezkedését, de ezt egy többnyire hiányos modell segítségével teszi az író -- ami amúgy nem von le semmit a könyvek értékéből, csak jelzi, hogy a feladat tökéletes megvalósításához kevés egyetlen író életműve. A társadalmi mozgatórugókat nagyobb csoportok (gyakorlatilag a társadalom szereplőinek egyszerűsített modelljei) közötti szüntelen viszálykodás képében ábrázolja, ami leginkább a piaci versenyre emlékeztet.

A csoportok között megtalálhatóak a nemesi házak, és a politika; a vallás karöltve genetikai úton történő fajnemesítéssel a Bene Gesserit képében; a technológia különféle ágazataival foglalkozó világok, mint például az IX és a Richese; és a csillagközi utazásra egyedül alkalmas navigátorok, a rájuk építkező Űrliga; és végül a kereskedelmi szövetség. Frank Herbert világának igazán szokatlan vonása azonban, hogy egyetlen bolygó eseményeit mindennél fontosabbnak tartja: a Dűnéét, az egyetlen helyet az ismert univerzumban, ahonnan az űrutazáshoz és a jövőbelátást elősegítő tudattágításhoz használt fűszert be lehet szerezni. Ez a központi helyszín és problémakör egy eltorzult, polarizált társadalmi rend kialakulásához vezet, ezért a jövőkép tudományos felhasználhatósága megkérdőjelezhető; nem valószínű, hogy a jövőben pont egy bolygó fűszerei hatására lesz lehetőség a nagy távolságokat átszelő űrutazásokra. Emiatt történeteiben picivel több a fantázia, mint a mai tudományból kiinduló többi science fiction esetében ez megfigyelhető.

Valamilyen oknál fogva Frank Herbert úgy döntött, hogy száműzi világából a gondolkodó gépeket egy hatalmas vallásháború, az úgynevezett Butleri Dzsihad formájában. A vallások, és a tőle erősen függő társadalom ettől kezdve alapszabálynak tekintette: "Ne készíts gépet az emberi elme hasonlatosságára." Az emberiség fejlődése azonban megrekedt volna a számítógépek segítsége nélkül, ezért gépiesen gondolkodó, hideg logikára épülő nevelésben részesülő, emberi mentátok vették át helyüket. Ők voltak azok, akik a nagyobb nemesi házak stratégiáját kidolgozták, és a nagyobb számításigényű műveleteket fejben elvégezték.

Frank Herbert halála után fia, Brian Herbert és Kevin J. Anderson kötelességének érezte, hogy folytassa, illetve előzményekkel lássa el a könyvsorozatot. A Magyarországon is elérhető, A Butleri Dzsihad című történet a robotok elleni lázadást dolgozza fel, ennek következtében ez az egyetlen olyan könyv a sorozatban, ami a Dűne világának robotikájával és informatikai fejlődésével részletesen foglalkozik.

A történetnek több informatikai vonatkozása is van. Először is, mivel a Dűne univerzumában a naprendszerek és bolygók közötti kommunikáció nem megoldott, a galaxis irányítására törő számítógépes "örökelme" minden bolygóján külön példányban létezik és fut, közöttük programfrissítések és adatbázisfrissítések révén kommunikál, amit robotok és emberek juttatnak el egyik példánytól a másikig speciális űrhajók segítségével. Ez kísértetiesen hasonlít az adatbázisreplikációra, és a ma már majdnem minden számítógépen megtalálható automatikus frissítéseket intéző szolgáltatásokra.

Hasonlóan más tudományos-fantasztikus regényekhez, itt is találkozhatunk részben ember, részben gép lényekkel, ők a kimek. Céljuk az örök élet és a minél hatékonyabb védelem, hogy uralkodási vágyukat kiélhessék embertársaik felett. Ennek következtében már csak az agyuk az, ami emberivé teszi őket: minden más már kibernetikai fejlesztés eredménye. Az örökelme, aki Omnius névre hallgat, saját céljainak elérésére használja a kimeket és teljesen gépesített robotjait, akik mindenben engedelmeskednek utasításainak. Egyetlen kivételt ez alól az Erasmus nevű, szabad akaratú robot jelenti, aki mindent megtesz azért, hogy megértse, és a gépek nyelvére lefordítsa az emberi élet és gondolkodás sajátosságait, ezzel is fejlesztve a robotok mesterséges intelligenciáját.

Számítógép a lakásban

A múlt század hetvenes éveinek elején (bármilyen furcsán is hangzik ez) indult útjára hazánk első tudományos-fantasztikus antológiája, a Galaktika. A rendszeres időközönként megjelent folyóiratokban lapozgatva érdekesnek tűnhet, hogy milyen beláthatatlanul távolinak látták abban az időben az ezredforduló idejét. Akkoriban a hirtelen felgyorsuló ipari fejlődés meglódította az írók fantáziáját. A tudományos-ismeretterjesztő cikkek szerzőinek a sorozat egyes számaiban megjelent jóslatai jelentősen túlszaladtak a mára megvalósult helyzeten, hiszen az erre az időpontra megvalósulni látszó technikai szintet még nem érhettük el. Az utcák fölött szálló taxik, a Holdon építendő űrkikötő, vagy a közeli bolygók benépesítése még várat magára.

Az elképzelt találmányok jelentős része mára már kézzelfogható valósággá vált. Amikor a fekete-fehér rendszerű technika után Magyarországon is kezdett elterjedni a színes televíziózás, felmerültek a kérdések ennek a továbbfejlődésével kapcsolatban. Talán nagyobb lesz a készülékek mérete? Vagy ki lehet majd vetíteni a képet a falra? És valóban: a képernyő mérete azóta jelentősen megnőtt, és a videó projektorok is megjelentek az üzletekben, nem is beszélve a plazma televíziókról, és az egyre nagyobb TFT monitorokról.


A Sharp új 3D monitora

Mint ahogy a kezdetben csak az űrhajózás során alkalmazott teflon bevonat hamarosan megjelent a háztartások konyháinak edényein, úgy az ipari alkalmazások elterjedését követően a számítógép is lassan bevonult a lakásokba. A hűtőgépben lévő felvágott szavatossági idejét is figyelő számítógépes rendszerekről tudósítanak a televízió ismeretterjesztő műsorai. A készülék azt is észleli, ha elfogy a tej a hűtőből, és Internet kapcsolat segítségével leadja a megrendelést az élelmiszerbolt raktárába. Az önjáró porszívó napközben folyamatosan takarítja a szobákat, és mielőtt lemerülne az akkumulátora, keres egy alkalmas konnektort és rákapcsolódik az elektromos hálózatra. A kertben számítógép vezérli a fűnyírót és a locsoló berendezést. A saját igények szerint beprogramozott gépkutya farkcsóválva üdvözli az ajtón belépő gazdiját.


Sony Aibo, a robotkutya

A lakások egyre kevesebb teret hagynak a tudományos-fantasztikus íróknak. Amit már megírtak és amit még nem -- lassan mind megvalósul.

Ray Bradbury amerikai író kedvenc témája a számítógép. 1973-ban megjelent Gyerekszoba című novellájában részletesen bemutat egy elektronikus vezérléssel felszerelt házat. Az extrákkal ellátott épület a beköltöző család tagjait eteti, itatja, álomba ringatja, játszik velük, énekel nekik, tiszta ruhákkal látja el őket, és a gondjukat viseli. Amikor vacsora közben a család valamelyik tagja hiányolja a kecsöpöt, egy halk "bocsánat" hallatszik az asztal belsejéből, és a kinyíló rekeszben megjelenik egy üveg sűrített paradicsom. A nagyméretű gyerekszobában egy háromdimenziós berendezés működik, mely a helyiségben lévők gondolatait vetíti ki a fehér falakra és a mennyezetre.

Az anya rövidesen kezd beleunni a számítógép által biztosított összkomfortos kényelembe. Szeretne már egy kicsit ő is sütni-főzni, takarítani, vagy az "önműködő sikálófürdő" helyett saját kezével megfürdetni a két gyermekét. Végül úgy dönt a házaspár, hogy egy időre kikapcsolják a ház központi vezérlését, és elutaznak nyaralni. A gyerekeknek nem nagyon tetszik az ötlet, és ebből komoly bonyodalmak adódnak.


Az internetre csatlakoztatott hűtő grafikus felülete

Ez a novella is figyelmeztet arra, hogy ha a számítógép túl sok feladatot vesz át az embertől, könnyen kialakulhat a feleslegesség érzése, ami pár száz évvel ezelőtt, az ipari forradalom idején egyben a munkahelyek sorozatos megszűnésével is járt. Ugyancsak lényeges elem, hogy a számítógép kiszolgálása mellett felnövekvő nemzedék könnyen alkalmatlanná válhat az önálló életre, és elkényelmesedése a technológia fejlődésének megállásával, vagy visszafejlődésével is járhat hosszabbtávon.


Akár recepteket is olvashatunk a hűtőn

Szerencsére azonban nem csak ilyen komor hangvételű történetek születtek a tudományos-fantasztikus irodalomban. Sok regény az ember barátjaként, segítőtársaként ábrázolja a számítógépet, és van példa a vidám, olykor ironikus történetek megjelenésére is.

A számítógép és a humor

Lehetséges-e egy olyan számítógép megépítése, amelyik tudományos-fantasztikus novellákat tud írni? A mai tudásanyagunk birtokában ez nem is látszik nagy feladatnak. A megfelelő számú és az adott témákhoz kapcsolódó szavak, a mondatszerkezetek létrehozásához szükséges szabályok betáplálása után sorban születnének az írásművek, bár valószínűleg mind a szürrealista irányzathoz lennének sorolhatóak, és kérdéses, hogy mennyi eredeti, használható ötletet adna.

És előfordulhatna-e, hogy a számítógép egy viccet írjon? Ez az előzőnél jóval nehezebb feladatnak tűnik, hiszen a humor lexikális megfogalmazásán, és a vicc felépítéséhez szükséges jellemzők megadásán kívül valami olyan is kell, ami jelenleg csak az ember sajátja. Az irónia, (sőt sok esetben önirónia), a különböző helyzetek kifordításából adódó humor észlelése és feldolgozása még hiányzik a gépekből. Ugyancsak érdekes, hogy ami az egyik népcsoportnak vicces, az a másiknak talán egyáltalán nem az, sőt, esetleg sértő is, tehát még nekünk, embereknek sem egyszerű univerzális vicceket alkotnunk.

Stanislaw Lem nem szenvedte hiányát a humornak, amikor 1967-ben megírta Kiberiáda című kötetét. A könyv első részének (Amit a robotok mesélnek) szereplői az emberi tulajdonságokkal rendelkező, és ezeket görbe tükör elé állító gépek: délceg és öntelt acéllovagok, szerelmes robotkirályfiak, nyikorgó vasremeték, okos és buta, hiú és szeszélyes számítógépek.

Az ironikus humor kedvelői a kötet második részében (Kiberiáda) is megfelelő mennyiségű poént találhatnak olvasás közben. Trurl és Klapanciusz, az egymást heccelő két mérnök találmányai között ott szerepel például az a nyolcemeletes ház méretű, gondolkodó és túl önérzetesre sikerült gép, amelyik a bekapcsolása után csak egyetlen feladatot tudott megoldani (mennyi kétszer kettő), és azt sem egészen pontosan (neki mindig hét lett az eredmény). Amikor Trurl mérgében belerúgott a hibásan működő gépbe, a hatalmas monstrum szörnyen felháborodott, és üldözőbe vette alkotóját.

A kis híján tragikusan végződő eset után -- megelégelve Klapanciusz állandó csúfolódását -- Trurl egy tökéletes versíró gépet tervezett, és épített meg, amit Elektrubadúrnak nevezett el. A szerkezet hibátlanul, sőt túlságosan is jól sikerült, hiszen annyi érzelmet tudott kifejezni műveiben, amivel mindenkit a végletekig képes volt meghatni. Emiatt természetesen felháborodtak az ekkorra mellőzötté vált költők, ezért Trurl nem merte tovább üzemeltetni a masinát; úgy döntött, szétszereli a gépet. Amikor az Elektrubadúr meglátta a felé közeledő férfit kezében egy harapófogóval, egy olyan megható, és szenvedélyes ódában könyörgött irgalomért, hogy Trurl megkegyelmezett neki. Amikor azonban elsején megérkezett a villanyszámla, a mérnök előtt elsötétült a világ, majd az egyik éjszakán óvatosan a géphez lopózott, és elvágta a villanyvezetékét.

Hasonlóképpen meghökkentő, és szórakoztató szinte minden novella a kötetben, legyen szó akár az önmagából gyököt vonó sárkányról, a penész által okozott mészárlásról, a semmit csináló gépről (amit még időben sikerült kikapcsolni, mielőtt elpusztította volna a világmindenséget), vagy éppen olyan helyzetekről, amikor egy lakatlan szigeten ragadt lénynek próbál lelki támaszt nyújtani egy miniatűr számítógép.

Az informatikával kapcsolatos vicces novellák nem találhatóak meg túl nagy számban a science-fiction irodalomban, de Lemnek például több műve is ide sorolható. Általánosságban a nevetséges helyzeteket a számítógép és az ember közötti civakodások, és a számítógépekkel szemben támasztott különleges, gyakran túl tágan értelmezhető, végletekig félreértett parancsok kivitelezése hozza létre. Egyes esetekben az informatika irreális és értelmetlen fejlődési irányainak őszinte és komoly bemutatása is okot adhat nevetésre.

Douglas Adams könyvei is a sci-fi humoros oldalához sorolhatóak, bár könyveiben kevesbé találkozhatunk tudományosan megalapozott, vagy akár csak hihető okfejtésekkel. Megközelítése csapongó, mulatságos, és teljesen eszement, azonban pontosan emiatt lett oly sok olvasó kedvence. Igazi mondanivalója talán az, hogy akármennyire váratlan, hihetetlen dolog történik is, nem szabad pánikba esni. Douglas Adams műveiben olvashatunk többek között Marvinról, a paranoid androidról, a valószínűtlenségi hajtóművel hajtott űrjahóról, a "jobbára ártalmatlan" Föld sorsáról, és a világegyetem nagy kérdéseiről, melyre az univerziális válasz is kiderül a regényekből.

Vélemények, és a könyvek beszerezhetősége

A tudományos-fantasztikus művek kiadói meglehetősen nehéz helyzetben voltak és vannak még ma is, gyakran tapasztalható, hogy egyes sorozatok érdeklődés hiányában abbamaradnak, esetleg teljes kiadók tűnnek el végleg.

A korai, Magyarországon beszerezhető sci-fi irodalom a Kozmosz és a Galaktika sorozatok segítségével vált elérhetővé. A Kozmosz sorozat a Kozmosz könyvek, míg a Galaktika és a hozzá hasonló sorozatok a Móra Ferenc könyvkiadó gondozásában jelentek meg. Ezek közül a legtöbb könyv antikváriumban könnyedén beszerehető.

Az elmúlt tíz-tizenöt évben jelentős sci-fi kiadóvá nőtte ki magát a Valhalla Páholy is, de az ő tevékenységük mára már inkább a fantasy könyvek kiadására korlátozódik. A ma beszerezhető könyveket többségében a Szukits, a Möbius, a Cherubion, és a relatív friss Agave könyvkiadó jelenteti meg. Nemrég szállt be a populárisabb könyveiről ismertté vált Ulpius ház a sci-fi regények kiadásba.

Az Agave könyvkiadónál sorban jelennek meg Philip K. Dick, Iain M. Banks és Lawrence Block korábbi könyvei, az Ulpius ház pedig Frederik Pohl Átjáró sorozatát kezdte meg publikálni, valamint kiadta Arthur C. Clarke klasszikusát, a Randevú a Rámával című kötetet is. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy minek köszönhető ez az élénkülés, mindenesetre örömteli, hogy a science fiction műfajteremtő könyvei újra elérhetőek a magyar könyvesboltok polcain.

Ami a fantasztikus könyvek és a tudomány jövőjét illeti, egyre több kérdés merül fel a hardverek további fejlődése kapcsán, és gyakrabban hallani arról, hogy egyes területek egyáltalán nem, vagy csak nagyon lassan képesek további eredményeket elérni. Elég csak az Intel és az IBM processzorgyártási problémáira gondolni, vagy egyszerűen Moore megdőlni látszó törvényére. A miniatürizáció egy bizonyos szint után már csak hatalmas energiabefektetés árán folytatható, és ismét szükség lenne egy korszakalkotó ötletre, vagy találmányra. Remélhetőleg az emberi agy megismerése és a kvantumfizika fejlődése révén ismét olyan ugrást élhetünk meg, mint amilyen az elektronika megjelenése és elterjedése volt a korábbi mechanikus szerkezetek leváltására.

A tudomány és az informatika fejlődése közel sem állt meg, és bár a megjósolt eszközök még nem állnak rendelkezésre, ez csak az írók fantáziáját dícséri.

Felhasznált irodalom:

Szólj hozzá a fórumban! [1]

A cikkben hivatkozott linkek:
[1] http://forum.hwsw.hu/index.php?showtopic=67401
A cikk adatai:
//www.hwsw.hu/hirek/40795/az-informatika-fejlodese-a-sci-fi-irodalom-szemszogebol.html
Író: Budai Péter ()
Dátum: 2004. augusztus 18. 09:50
Rovat: digitális otthon