Az AMD története: a nyolcvanas évek hullámvasútja
Az AMD történetét áttekintő cikksorozatunk harmadik részében a 80-as évek mozgalmas eseményeit idézzük fel. Az évtized története címszavakban: bíztató kezdetek, gazdasági válság, japán invázió, az Intel kényszerű békejobbja, majd perek és perek és perek sokasága.
E cikk az oldalunkon korábban közölt Az AMD története: azok a hetvenes évek... című írás folytatása.
1980-ban az AMD forgalma több mint 50 százalékkal 225,6 millió dollárra nőtt, nettó nyeresége pedig megduplázódott az előző évhez képest; a vállalat ebben az évben több (23,3 millió dollár) nyereséget ért el, mint addigi története során összesen. E jelentős mértékű növekedés láttán már a szakma és szaksajtó is felkapta a fejét. A vállalat ekkor került fel a Fortune magazin kislistájára, a második 500 legnagyobb iparvállalat közé.
Sanders a sikereken felbuzdulva jelentős bővítéseket hajtott végre, amint fogalmazott, az "innováció évtizedének" jegyében. Ekkor készül el Sunnyvale-ben az AMD Technology Development Center fejlesztői központja, amelyben a komplex integrált áramkörök tervezése és gyártása folyt. A központhoz csatolt gyárakban készültek a cég EPROM- és egyéb memóriachipjei, valamint a híradástechnikában használatos bipoláris áramkörök. Egyben a vállalat bővítette a később x86-os processzorokat előállító San Antonio-i gyárát, valamint malajziai és manilai tokozó üzemeit is.
A spárga-biznisz beindul*
A vállalat ötletemberei nem mindennapi reklámkampányt eszeltek ki az AMD nagy összegű beruházásainak igazolására. A következő évben a szak- és üzleti sajtóban hatalmas hirdetéseken egy csomag zöldség, spárga tűnt fel az AMD logója mellett. A vállalat vezetői úgy gondolták, hogy a spárga jól kifejezi az AMD új stratégiáját, azaz hogy olyan innovatív termékek fejlesztése és forgalmazása révén növekszik, amelyeket az átlagosnál magasabb áron tud értékesíteni. És hogy mindez miként kapcsolódik a spárgához? Richard Previte működésért felelős vezérigazgató akkoriban ezt így fogalmazta meg: "A spárga, sok más haszonnövénytől eltérően, hosszú idő, három év alatt fejlődik ki, és több törődést is igényel, azonban drágábban értékesíthető."
S hogy az üzenet biztosan eljusson mindenkihez, akinek szól, a cég píárosai egy-egy csomag spárgát postáztak a legtekintélyesebb Wall Street-i elemzőknek is. Egy biztos, sokuk egy életre az emlékezetébe véste az AMD mondandóját. Történt ugyanis, hogy néhány csomag a tervezettnél később, pénteken érkezett meg a címzettekhez, majd hűtetlenül állt az irodában a hétvégén. Így a következő hétfőn jó néhány elemző alapos szellőztetéssel kezdte a hetet, minthogy a romlott zöldség orrfacsaró bűze fogadta őket irodájukban. Visszatekintve elmondható, hogy az eset találóan vetítette előre azokat a nehézségeket, melyekkel az AMD, spárga ide, spárga oda, néhány év múltán szembetalálta magát.
Az évtized azonban kétségtelenül bíztatóan indult a cég számára. A vállalat jól érezte meg, hogy a robbanásszerűen növekedő és fejlődő távközlési iparág az integrált áramkörök hatalmas felvevőpiaca lehet. Az AMD ekkoriban kezdi meg a digitális telefonrendszerekben használatos különféle chipek (SLAC, SLIC, modem) gyártását. Többek között e termékeknek is köszönhető, hogy a cég 1982 kivételével öt éven keresztül 30-60 százalékkal volt képes növelni éves árbevételét. Mindez történt annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek elején mélypontra jutott az amerikai gazdaság, és noha a félvezetőipari termékek iránti kereslet szinten maradt, az árak a kiéleződő versenynek köszönhetően jelentősen csökkentek.
Sanders egyre grandiózusabb vállalati ünnepélyeket tartott, és egyre nagyvonalúbb jutalmakat osztott ki dolgozói között. 1981 karácsonyán például sajátos ajándékkal lepte meg egyik dolgozóját: Jocelyn Lleno garanciát kapott arra, hogy 20 éven keresztül havi 1000 dollárt utal át neki a vállalat. Lleno akkor 21 éves volt, és mindössze egy éve dolgozott az AMD-nél. Később Sanders a hasonló extravagáns jutalmakat így indokolta: "Azért kezdtem ebbe a vállalkozásba, hogy rengeteg pénzt keressek, miközben remekül szórakozom. Ti miért ne tehetnétek ugyanezt?"
*A cikkben felhasznált illusztrációk Jeffrey L. Rodengen, The Spirit of Advanced Micro Devices, (Write Stuff, 1998) című munkájából származnak a szerző szíves engedélyével. Courtesy of Jeffrey L. Rodengen, author and Write Stuff Enterprises, Inc., publisher of The Spirit of AMD.
[oldal:Partnerchip]
Az AMD 1985-ben 900 millió dolláros éves forgalmat jelzett előre a pénzügyi évre. Hogy ösztönözze a vállalat munkatársait, Sanders megígérte, hogy amennyiben sikerül elérni az első félévben 400, míg a másodikban 500 millió dolláros árbevételt, prémiumként mindenki megkapja egy hétnyi fizetését. Az első félévben a cég forgalma 491 millió dollárra rúgott, a másodikban azonban 440 millióra csökkent. A jutalom így elmaradt, de az AMD addigi történetének legnagyobb éves árbevételét (931 millió dollárt) érte el.A cég forgalmának ilyen mértékű növekedését nagyrészt az Intellel kötött új keresztlicenc-megállapodásnak köszönhette. A nyolcvanas évek elején ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az Intelnek sikerült elfogadtatnia a piaccal az akkoriban iAPX86-nak (Intel Advanced Processor Architecture), ma x86-nak nevezett architektúráját, míg a riválisok, így a Motorola és a Zilog esetenként fejlettebb processzorai egyre inkább háttérbe szorultak. 1980-ra Sandersnek is be kellett látnia, hogy amikor néhány évvel korábban a Zilog Z80 licenceit megvásárolta, bizony rossz lóra tett.
Korabeli AMD-hirdetés [+]
Az Intel természetesen nem jószántából fordult ismét az AMD-hez. Az IBM ugyanis éppen ekkoriban tervezte piacra dobni üzleti felhasználóknak szánt asztali számítógépét, mely később személyi számítógép (PC) néven vonult be a történelembe. Az IBM eredetileg a Motorola 68000 processzorát kívánta felhasználni PC-iben, ám mivel a vállalat késett a termékkel, végül az Intel x86-os architektúrája mellett döntött. A Nagy Kék azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a Motorola-fiaskó után nem kíván egyetlen alkatrészbeszállítóra támaszkodni, így az Intel kénytelen volt beadni a derekát.
Az Intel és az AMD hat hónappal az IBM PC megjelenése után, 1982 februárjában írta alá tíz évre szóló licencmegállapodását. A megegyezés értelmében az AMD az első néhány évben licencdíjat fizetett az Intelnek a forgalmazott processzorok után, míg 1985 után egy technológiai cseremegállapodás lépett érvénybe. Ez azt jelentette, hogy az AMD cserébe saját termékeinek gyártási jogát ajánlotta fel az Intelnek, így -- amennyiben az elfogadta a felkínált áramköröket -- Sanderséknek a továbbiakban nem kellett licencdíjat fizetnie.
Nem túlzás azt állítani, hogy e licencmegállapodás biztosította az AMD jövőjét. Az IBM ugyanis, mint később kiderült, erősen alábecsülte a PC iránti várható keresletet. A vállalat a bemutató idején úgy számolt, hogy a PC teljes életciklusa alatt legjobb esetben is 250 000 darabot értékesíthet, két évvel a piaci premier után azonban már havonta 50 000 PC-t gyártott.
De a békés együttműködés napjai meg voltak számlálva. Ennek részben az volt az oka, hogy az Intel fokozatosan ráébredt, túl nagy engedményeket tett az AMD-nek az IBM-megrendelés megszerzése érdekében, részben pedig az, hogy Sanders mindent elkövetett annak érdekében, hogy Andy Grove minél hamarabb felismerje ezt. Az AMD vezérigazgatója számos alkalommal beszélt publikum előtt arról, hogy milyen remek üzletet kötött, és az Intel milyen ostoba is volt, hogy aláírta. Sven Simonsen, az utolsó AMD-alapító, aki ebben az időben még a vállalatnál dolgozott, hiába próbálta a vezérigazgatót rábírni, hogy legalább ebben az esetben ne fölényeskedjen.
1984-ben a két vállalat újratárgyalta a megállapodást. Az új megegyezés értelmében az AMD megszerezte a jogot a 186 és 286 architektúrák gyártására, azonban ezúttal minden processzor után előre megszabott licencdíjat kellett fizetnie. Ez egyben azt jelentette, hogy idővel, amint a termékek ára csökkenni kezd, egyre vékonyabb haszonra számíthatott. Az Intel ugyanakkor belegyezett abba, hogy az AMD által fejlesztett új termékek gyártási jogának fejében, ha azok elfogadhatóak lesznek számára, elengedi a licencdíjakat.
Sanders ekkor még úgy gondolta, ismét jó üzletet kötött. Azonban ekkorra megváltoztak az erőviszonyok: az Intelnek a PC kezdeti sikerei után nem volt tovább szüksége az AMD segítségére. A később kiszivárgott inteles dokumentumok szerint Andy Grove feltett szándéka volt a technológiai cseremegállapodás ellehetetlenítése. Így az Intel egyetlen AMD-chipet sem licencelt. Egy évvel később pedig Sanders hiába várta, hogy kopogtassanak az ajtaján a 32 bites 386-os processzor licencével.
[oldal:Az NEC-per]
Az Intel 1985-ben úgy döntött, a 386-os processzor licencét egyetlen gyártónak sem adja el: második forrás nélkül egymaga lesz az új termékek egyedüli szállítója. Grove szemében azonban továbbra is szálka volt, hogy a korábbi licenctulajdonosok még így is jelentős összegeket vettek ki a vállalat zsebéből. A Dataquest korabeli adatai szerint 1984-ben 75 millió 8 bites processzor mellett mindössze 10 millió 16 bites változatot vásároltak. Márpedig a kifutó termékeket nagy volumenben többnyire a licenccel rendelkező vállalatok, az AMD, a Fujitsu vagy az NEC állították elő.Az Intel ezért mindent megtett annak érdekében, hogy a bíróság előtt fogást találhasson korábbi partnerein. Jellemző és egyben rendkívül érdekes eset a japán Nippon Electric Company (NEC) ellen 1984-ben indított szabadalombitorlási per. Az NEC rendelkezett ugyan a 8086 és 8088 processzorok licencével, azonban a vállalat idővel módosításokat hajtott végre az architektúrán, majd Japánban a saját neve alatt hozta forgalomba az új processzorokat. A helyzetet súlyosbította, hogy az NEC nem volt hajlandó licencdíjat fizetni az Intelnek az új processzorok után.
Az Intel eleinte csupán igyekezett nyomást gyakorolni azokra az egyesült államokbeli partnereire, melyek az NEC processzorait használták, később azonban pert indított a japán vállalat ellen. Ám az Intelnél négyszer nagyobb NEC nem bizonyult olyan könnyű falatnak, mint amilyenhez a cég jogászai az évek során hozzászokhattak.
Az Intel az x86-os processzorokban használt mikrokód jogosulatlan felhasználására építette a vádat. A mikrokód tulajdonképpen azoknak a rövid programoknak a gyűjteménye, melyek az összetettebb utasításokat a processzor számára egyszerűbb utasítások sorozataira bontják. A problémát az jelentette, hogy amerikai bíróságok még sosem foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy egy processzor mikrokódja szerzői jogvédelem alá vonható-e. De ha igen, akkor is jogos elvárás lett volna, hogy licenctulajdonosok feltüntessék termékeiken az Intel copyrightját. Az Intel azonban nem követelte meg gyártópartnereitől ezt a gyakorlatot, mi több, az AMD számára lehetővé tette, hogy "(c) AMD" felirattal hozza forgalomba az Intel mikrokódját használó processzorait.
Az NEC a bíróság előtt eleinte a legkézenfekvőbb érvekkel támadta az Intel vádjait. Mint a japán cég ügyvédjei állították, a mikrokód nem vonható szerzői jogvédelem alá, de még ha levédhető lenne is, az Intel érvénytelenítette jogait azzal, hogy megsértette a copyright címkékre vonatkozó szabályozást. Azonban hamarosan egy újabb, meglepő érv is előkerült az ügyvédek tarsolyából: az NEC ugyan elismerte, hogy megkapta az Inteltől az x86-os processzorok mikrokódját, ám, mint állították, azt nem használta fel, hanem egyik mérnökük annak felhasználása nélkül új mikrokódot írt, és a vállalat processzoraiban ez a változat található.
Az Intel természetesen erős kétkedéssel fogadta ezt az érvet, és látszólag az ügyben eljáró bíró is hasonlóan vélekedett. Hogy időt nyerjenek, az NEC ügyvédei a bíró érintettségére hivatkozva új tárgyalás kiírását kezdeményezték, amit rövid huzavona után sikerült is elérniük. Az ügy újratárgyalásáig az NEC amerikai ügyvédei egy új stratégiát dolgoztak ki, amely akkor is lehetővé teszi majd a japán vállalat számára a processzorok forgalmazását, ha esetleg az Intel megnyeri a pert.
Az új stratégia arra az érvre építkezett, hogy ha egy adott mikrokód szerzői jogvédelem alá is vonható, a mikrokód alkalmazásának technológiája általánosságban nem. Az ügyvédek így azt javasolták, hogy az NEC készítsen egy olyan mikrokódot, amely bizonyíthatóan nem épít az Intel mikrokódjára. A feladat kivitelezéséhez két szakértőre volt szükség: az egyik feladata az, hogy visszafejtse az Intel mikrokódját, és annak alapján felvázolja, hogy a processzornak egy adott utasítás végrehajtásakor milyen eredményt kell visszaadnia; míg a másiknak az így összeállított specifikációk alapján, de az Intel mikrokódjának ismerete nélkül kell megírnia egy új mikrokódot.
Az ügyvédeknek rövid időn belül sikerült is megtalálniuk a feladatra megfelelő embereket. A specifikáció összeállításáért Richard Belgard, a kor egyik legismertebb számítástechnikai szakértője, míg a mikrokód megírásáért Gary Davidian, egy fiatal mérnök felelt. A munka a következőképpen zajlott: Davidian magára zárta lakása ajtaját, ahol a Belgard által adott instrukciók alapján nekikezdett a munkának. Ők azonban nem érintkezhettek egymással, hiszen annak még a gyanúját is ki kellett zárni, hogy Davidian megismerheti az Intel kódját, így az ügyvédi iroda egyik munkatársának személyében közvetítőt alkalmaztak. Amint Davidian elkészült egy programrésszel, az ügyvéd azt elvitte Belgard-hoz, aki megjegyzéseket fűzött a kódhoz, melyek ismét Davidianhoz kerültek, és így tovább.
Mindenki meglepetésére Davidian két héten belül elkészült a verifikált mikrokóddal. Még nagyobb meglepetést okozott azonban, hogy Davidian kódja jobban hasonlított az Intel mikrokódjához, mint az NEC processzoraiban használt változat. Így az NEC ügyvédei bizonyítani tudták, hogy az azonos feladat megoldására írt mikrokódok szükségszerűen rendkívül hasonlóak. A bíróság a meggyőző érvek előtt meghajolva végül nem tiltotta be az NEC-mikroprocesszorok forgalmazását, noha kimondta, a mikrokód szerzői jogvédelem alá vonható. Davidian a kód megírásáért 250 000 dollárt tehetett zsebre, bánatára azonban programját processzorokban sosem használták fel.
[oldal:Made in Japan]
 Sanders mint hazafi |
Rossz ómen volt az amerikai cégek számára, hogy a Hewlett-Packard minőségi okok miatt a japán gyártók memóriachipjeit kezdte használni nyomtatóiban. A HP később egy szakmai konferencián meg is indokolta, miért. A vállalat 1979-ben 16 Kbyte-os DRAM-mintákat kért be három amerikai és három japán gyártótól. Az összehasonlítás eredményei azonban lesújtóak voltak: a legjobb amerikai chip is hatszor több hibát tartalmazott, mint a legrosszabb japán.
A Fujitsu, a Hitachi és az NEC pedig rövid időn belül elárasztották az amerikai piacot olcsó EPROM és DRAM memóriachipjeikkel. Az amerikai gyártók igyekeztek felvenni a kesztyűt, és csökkentették áraikat, de képtelenek voltak lépést tartani a japánokkal. Erre azonban, mint később kiderült, nem is volt esélyük. A japán cégek értékesítési stratégiája ugyanis, amint az egy kiszivárgott belsős dokumentumból kiderült, a következő volt: "Menj 10 százalékkal az ő ajánlatuk alá; ha újabb ajánlatot tesznek, ismét tégy 10 százalékkal kedvezőbb ajánlatot. Addig folytasd, amíg a tied nem lesz a megrendelés."
Az amerikai gyártók, így többek között az Intel, az AMD, a National Semiconductor és Texas Instruments közösen léptek fel érdekeik védelmében: panasszal éltek a Nemzetközi Kereskedelmi Bizottságnál (ITC) és állami beavatkozást sürgettek. A hatóságok idővel ki is mondták, hogy a japán vállalatok tisztességtelen piaci magatartás tanúsítottak, és 1987-ben megegyezett a japán és az amerikai kormány, ám ekkor a legtöbb amerikai vállalat már feladta. A halmozódó veszteségek nyomása alatt az AMD (akárcsak az Intel) 1986-ban döntött úgy, hogy egyszer és mindenkorra felhagy a DRAM-chipek gyártásával.
Az AMD 1986-ban történetének egyik legsötétebb pénzügyi évét zárta. A cég az év elején még azt remélte, hogy sikerül elérnie a bűvös 1 milliárd dolláros határt, azonban a forgalma 40 százalékkal 576 millió dollárra esett vissza, miközben 36 millió dolláros veszteséget ért el. A vállalat csupán két év múlva tudott ismét nyereséget realizálni. Az AMD talpra állításában nagy szerepe volt a Sanders által meghirdetett ún. Liberty Chip programnak.
A vállalatvezető meglátása szerint a mélypontról csak új, innovatív termékek bevezetése révén lehetett kimozdulni. A Liberty Chip program keretében Sanders célul tűzte ki, hogy az AMD egy éven keresztül minden héten piacra dob egy-egy új chipet. A lelkes dolgozók mindent meg is tettek annak érdekében, hogy teljesítsék a feladatot. A cég egyetlen év alatt 64 új chipet készített, az EPROM memóriáktól kezdve a digitális jelprocesszorokon át a távközlésben használatos áramkörökig.
Részben e programnak, részben pedig a programozható logikai eszközöket (PLD) fejlesztő Monolithic Memories felvásárlásának köszönhetően 1988-ra az AMD ismét nyereséget ért el, mégpedig rekordnagyságú, 1,126 milliárd dolláros forgalom mellett. A vállalat növekedése üteme azonban még így is elmaradt a magához térő félvezetőipar növekedési rátájától. Ennek nagyrészt az volt az oka, az ekkor csúcskategóriás 386-os mikroprocesszorok gyártására a cég nem kapott engedélyt az Inteltől.
Sanders -- nem alaptalanul -- úgy vélte, hogy az Intel megszegte az 1982-es keresztlicenc-megállapodásban lefektetett elveket, ezért a helyzet tisztázása érdekében 1987-ben választott bírósághoz fordult. Az AMD jogi képviselője úgy becsülte, hogy 12 hét alatt sikerül megállapodásra jutni az ügyben. Nagyot tévedett. A licencmegállapodás körüli jogi huzavona három éven tartott, és további perek sokaságát szülte. Mindez a félvezetőipar történetének leghosszabb és legelkeseredettebb persorozatát indította el.
*A kihozatal a szilíciumszeletenkénti működő chipek arányát adja meg.