Célkeresztben a CD-írók
Aki olyan berendezést gyárt, amelynek segítségével szerzői jog által védett műveket másolnak, az köteles egy bizonyos, a közös jogkezelő szervezet által megállapított díjat fizetni. Ez ma működik a magnók, videomagnók, fénymásolók, szkennerek esetében, azonban a CD-írók csak most kerültek a kérdéskörbe.
Az Internet és a számítástechnika egyértelműen fejlődik, méghozzá rohamléptekkel. Ezt az általánosságnak is már túlzottan elcsépelt megállapítást most egy másik szemszögből megtekintve az alábbi következtetést is le lehet vonni: a számítástechnika elérte azt a szintet, ahol már a világ többi részére, más szakmákra is olyan mértékű kihatással van, hogy azok kénytelenek reagálni, méghozzá sokszor nagyon is erőteljesen.
Ilyen reakció volt az az ítélet, ami a Yahoo-t kötelezte aukciós site-ja egyes részeinek francia felhasználók felé való lezárására, ott ugyanis náci kegytárgyakat lehetett megszerezni, amit pedig a francia törvények tiltanak. A francia bíróság végül is úgy gondolta, hogy tenni kell ez ellen, nem lehet tovább tűrni. Ez a mentalitás pedig egyre inkább terjedni fog, ahogy a számítógépek és az Internet az élet minden területén megjelennek rövidesen.
Természetesen sok helyen fog majd az a probléma felmerülni, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik - a szélsőséges megoldások eltűnéséhez kell még egy kis idő. Az egyes döntések helyessége csak évek alatt derül majd ki. Az viszont biztos, hogy a számítástechnika "mozgásterének" kijelölése még csak most kezdődött meg - ahol pedig az informatika és más "iparágak" érdekei ütköznek, ott szinte mindig jogi csatákra kerül majd sor.
Ennek a jelenségnek egy érdekes példáját nyújtja a GEMA és a Hewlett-Packard között az elmúlt közel két évben lezajlott per és egyezkedés, valamint az azt lezáró megegyezés. Az alaphelyzet:
A Hewlett-Packard a CD-írók egyik legnagyobb gyártója a világon (ezzel a kijelentéssel természetesen nem akarom vitatni a Yamaha, a Plextor vagy mások piaci pozícióját, de a HP tényleg nagy). Akár tagadjuk, akár nem, a CD-írók jelentős része nem irodai archiválás céljából került megvételre, hanem azért, mert a lemezkiadók által 4-5 ezres környékén eladni szándékozott CD-k a legújabb írókkal már 5 perc körüli idő alatt átírhatók egy 300 Ft körüli nyers CD-re, anélkül, hogy ez a minőség rovására menne.
Itt ijedt meg a zenei kiadók kicsi, ámde nagyon is elit klubja. Eddig is volt lehetőség a CD-n vagy más hordozón megjelent zeneszámok másolására, azonban ez nem jelentett olyan nagy konkurenciát, mert egy-egy kazettás kalózmásolat minősége még távolról sem közelítette egy CD-s eredetiét. Akinek csak a "2. dzsunka a Hong-Kong-i kikötőben" márkájú walkman-be kellett a kazetta, annak jó volt a kalózmásolat, de aki egy kicsit is igényesebb, az megvette az eredetit. Aki tényleg igényes másolatokat akart készíteni (mondjuk tényleg jó minőségű, metal kazettára, vagy DAT hordozóra) annak nagy befektetéssel és anyagköltséggel kellett számolnia - az pedig már nem éri meg a rizikót.
A digitális technológia és a számítástechnika terjedésével azonban alapvetően megváltozott a helyzet. Több módja is lett annak, hogy a CD-n (vagyis digitális formában) kiadott zenét az ember olcsón és hatékonyan sokszorosítsa és terjessze. Az első és legkézenfekvőbb ebből a CD másolása. Ezt ma már 50 ezer forint (vagy hogy egy kicsit a külföldi nagyságrendekre vetítsük: 300 DM, illetve 150 USD) befektetéssel megteheti bárki, akinek van otthon számítógépe. Akinek nincs, az kénytelen lesz a piacon már több gyártó által is kínált kéttálcás Hi-Fi CD-írókat igénybe venni, amelyek belekerülhetnek akár 150 ezer forintba is. Ezekhez már különösebb hozzáértés sem kell, csak be kell rakni a lemezt a megfelelő helyre és lenyomni a gombot.
A digitális technika nagy előnye, hogy elméletileg egy másolat és egy eredeti teljes mértékben megegyezik. Kisebb különbségek ugyan adódhatnak az átírás során, azonban ez csak a hordozóanyag vagy a berendezés hibájából lehet, az információ nem módosul - tehát a másolat is pontosan olyan értékű, mint az eredeti. Ezzel elveszett a kalóz-másolatok nagy hátránya - a minőségbeli különbség. A könnyű és olcsó előállíthatósággal együtt ezek a másolatok teljesen versenyképesek az eredetiekkel szemben, hiszen mindennel együtt sem kerül többe, mint az eredeti ár 20-30%-a. A zeneipar itt már tényleg megijedt (és akkor még nem is nagyon volt szó az MP3-ról, amitől azóta aztán tele a pelenka).
Egyszóval valamilyen módon a kiadócégek, illetve az előadók érdekeit védeni hivatott ún. közös jogkezelő szervezetek offenzívát indítottak az illegális CD-másolás ellen. Ennek keretében azonban csak kisebb sikereket értek el a CD-ket ténylegesen másolók és árusítók ellen, mivel ebben az esetben - pontosan az előállító berendezések és az alapanyag kis költsége és könnyű elérhetősége miatt - nem egy nagy szervezettel, hanem sok kis emberrel állnak szemben. Nem lehet egy nagy terjesztőt elfogni vagy egy gyárat lezárni, hiszen a CD-írókat tízezrével adják el naponta a világon. Hol lehet tehát tenni valamit?
[oldal:Újabb mérföldkő az illegális másolás elleni harcban]
Amint azt a közmondás is mondja, fejétől bűzlik a hal. Fogjuk tehát meg az elejét a folyamatnak. Amit a végén elveszít az eladásnál a kiadó, annak egy részét legalább be lehetne hozni a CD-írók árusításán kereső gyártókon. Ez pedig nem is olyan abszurd ötlet, hiszen más termékek esetében már van erre gyakorlat, jogi lehetőség. A világ több országában a szerzői jogi törvények ismerik az ún. reprográfiai díj intézményét. Ezt a magyar törvény a következőképpen fogalmazza meg, meglehetősen bőségesen:
21. § (1) Az olyan művek szerzőit, valamint az olyan műveket könyvként, kottaként vagy folyóiratban kiadókat, amelyeket fénymásolással vagy más hasonló módon, papíron vagy más hasonló hordozón (a továbbiakban együtt: reprográfiával) többszöröznek, a magáncélú másolásra tekintettel megfelelő díjazás illeti meg. A díjat a reprográfiára szolgáló készülék gyártójának, külföldön gyártott készülék esetében pedig a jogszabály szerint vám fizetésére kötelezett személynek kell a 20. § (2) bekezdése harmadik mondatában meghatározott határidőn belül megfizetnie. E díjon felül a reprográfiára szolgáló készüléket ellenérték fejében üzemeltető is köteles díjat fizetni. Mindkét díjat a közös jogkezelő szervezetnek kell befizetni.Mi ennek a lényege? Gyakorlatilag annyi, hogy aki olyan berendezést gyárt, amelynek segítségével szerzői jog által védett műveket másolnak, az köteles egy bizonyos, a közös jogkezelő szervezet (erről még lesz szó) által megállapított díjat fizetni. Ez ma működik a magnók, videomagnók, fénymásolók, szkennerek esetében, azonban a CD-írók csak most kerültek a kérdéskörbe.
(2) Azoknak a készülékeknek a felsorolását, amelyek reprográfiára szolgálnak, külön jogszabály állapítja meg.
(3) Az (1) bekezdésben említett díjat a közös jogkezelő szervezet állapítja meg. A díj megállapításakor figyelembe kell venni különösen a készülék használati módját, teljesítményét, az ellenérték fejében történő üzemeltetés esetében pedig a működés helyét is.
(4) A díjfizetési kötelezettség nem terjed ki a készülék export céljából történő forgalomba hozatalára.
(5) A befolyt díjaknak a költségek levonása után fennmaradt összegéből harminc százalék a könyv- és folyóiratkiadókat illeti meg. A nekik járó részt érdek-képviseleti szervezeteiknek kell átutalni. A fennmaradó hetven százalékból az irodalmi és a zenei művek szerzőit, valamint a zeneműkiadókat hatvan, a képzőművészeket és a fotóművészeket tíz százalék illeti meg. Ez utóbbi részt a képzőművészek szerzői jogainak közös kezelését végző szervezethez kell átutalni.
(6) Az (5) bekezdésben meghatározott felosztási arányokat akkor kell alkalmazni, ha az érintett közös jogkezelő, illetve érdek-képviseleti szervezetek évente március 31-ig másként nem állapodnak meg.
(7) A szerzők és a kiadók díjigényüket csak közös jogkezelő, illetve érdek-képviseleti szervezeteik útján érvényesíthetik, díjukról csak a felosztás időpontját követő hatállyal, a rájuk jutó összeg erejéig mondhatnak le. Ha az ebben a §-ban szabályozott díjigény érvényesítésére a jogosultak nem alakítanak a 86. § (3) bekezdése alapján külön közös jogkezelő szervezetet, az irodalmi és a zenei művekkel kapcsolatos szerzői jogok közös kezelését végző szervezet látja el az ezzel a díjazással összefüggő közös jogkezelést is. Ebben az esetben e közös jogkezelő szervezetnek a díjszabásról véleményt kell kérnie a könyv- és folyóiratkiadók, valamint a zeneműkiadók érdek-képviseleti szervezeteitől is.
A szóban forgó ügyben a német közös jogkezelő szervezetek szövetsége (ZPÜ) perelték be a Hewlett Packard GmbH-t a Stuttgarti Tartományi Bíróság előtt. A közös jogkezelők olyan szervezetek, amelyek a tagjaik nevében begyűjtik a jogdíjakat (részben a reprográfiai díjakat, részben az előadások, TV- és rádió-adások, egyéb felhasználások után járó díjakat), majd azokat szétosztják a tagok között - természetesen levonva némi kis saját jutalékot. Ez a rendszer szinte minden európai országban ugyanúgy működik. Nagy előnye, hogy aki felhasználó, az tudja, hogy bármilyen műre is akar jogot szerezni, nem kell annak a szerzőjével tárgyalnia, hanem a közös jogkezelőnél mindent egyben el tud rendezni. Nem is lehetne megvalósítani egy-egy rádió működtetését vagy egy gyűjteményes kötet kiadását akkor, ha minden abban szereplővel egyenként kellene tárgyalni. Az viszont az érem másik oldala, hogy így a művészek csak áttételesen, megcsapolva, időben késéssel és nem mindig teljesen arányosan kapják meg a pénzüket.
A közös jogkezelőknek elemi érdeke tehát, hogy minél több jogdíj érkezzen be, aminek viszont a CD-írók eddigi, a jogdíj alóli mentessége nem tesz jót. A ZPÜ tehát pert indított, hogy a bíróság állapítsa meg, a CD-írók a német szerzői jogi törvény (Urheberrechtsgesetz) 53. § és 54. § értelmében reprográfiai díj köteles termék. Ezzel párhuzamosan kiszemelték a gyártók közül a HP-t és minden CD-író után követelték ezt a reprográfiai díjat. A HP természetesen azt tette, amit ilyen esetben minden cég tenne - addig nem fizetett, amíg a bírósági ítélet nincs meg. A bíróság nem is a HP-re konkrétan mondta ki, hogy fizetnie kell, hanem csak annyit állapított meg, hogy a CD-író után fizetni kell, méghozzá minden gyártónak. Azt, hogy mennyit, arról az ítéletben nincs is szó. Éppen ezért a ZPÜ és a HP között nem is bírósági ítélet szól a fizetésről, hanem megegyezés született, az ítéletre való tekintettel. Az ebben meghatározott, a 2000. november 22. után eladott CD-írókra darabonként fizetendő 12.-DM lesz valószínűleg a tarifa a más CD-írókat gyártó és forgalmazó cégekkel való tárgyalásokon. Nem kérdéses ugyanis, hogy csak - rövid - idő kérdése, amíg a többi gyártónak is vagy meg kell egyeznie a közös jogkezelőkkel, vagy pedig - a most már meglevő precedens alapján - bírósági ítélettel fogják őket a fizetésre kényszeríteni.
Üdvözlettel:
dr. Muraközi Gergely
dr.mura@hwsw.hu