Mellékleteink: HUP | Gamekapocs
Keres

Valószínűleg a Kittson lesz az utolsó Itanium

Bodnár Ádám, 2013. február 08. 11:26
Ez a cikk több évvel ezelőtt születetett, ezért előfordulhat, hogy a tartalma már elavult.
Frissebb anyagokat találhatsz a keresőnk segítségével:

Az Intel a következő generációs, Kittson kódnevű Itaniumot minden bizonnyal az utolsó darabnak szánja a hányattatott sorsú családban. Az Itanium-alapú rendszerek üzemeltetőinek azonban nem kell aggódnia, még több mint egy évtizedig frissíthetnek és vehetnek igénybe támogatást a HP-tól.

Egy pár soros közleményben frissítette az Itanium roadmapet az Intel. A bejelentés szerint a Kittson a jelenleg futó Poulsonhoz hasonlóan 32 nanométeres csíkszélességen érkezik és foglalatkompatibilis is lesz vele, a meglevő rendszerek frissíthetősége érdekében. A processzorcsalád további sorsát azonban látványosan függőben hagyta a vállalat, ami minden bizonnyal azt jelenti, a Kittson lesz az utolsó Itanium.

Az Intel és a HP még az előző évezred végén fogott össze, hogy egy, az x86 ISA-t leváltó univerzális architektúrát tervezzenek, amelyet az asztali PC-ktől kezdve a munkaállomásokon keresztül a csúcskategóriás szerverekben egyaránt bevetettek volna. Az ígéretes elgondolás piaci sikerét azonban a fejlesztések többszöri jelentős csúszása mellett a makrogazdasági körülmények és ebből fakadóan az informatikai piac megváltozása is aláásta. Univerzális, mindent leváltó architektúraként az IA64 utasításkészlet-architektúra és az Itanium processzorcsalád végül a high-end szerverek területére szorult be, ahol szép sikereket aratott, az IBM Power mögött a második legnagyobb bevételt termelő szereplővé vált, stabilan megelőzve a Sun/Oracle SPARC-ot.

Az első lépések

A processzorcsalád története még a 90-es évek végén kezdődött, az első iteráció, a Merced kódnevű lapka azonban csak 2001-ben jelent meg, teljesítménye elmaradt mind a várakozásoktól, mind a versenytárs lapkákétól és utólag prototípussá minősítették vissza, a leszállított rendszerekkel az Intel és a HP célja csak az volt, hogy minél több fejlesztőt állítson a projekt mellé. Ezt követte az első "kereskedelmi" verzió, a 2002-es McKinley, amely már Itanium 2 néven debütált.

A McKinley ugyan megszabadult a Merceddel kapcsolatos problémák egy részétől, már az akkori  versenytársakkal összemérhető teljesítményt nyújtott, majd 2003-ban utódot kapott a Madison kódnevű lapka képében. 2003-ban azonban az AMD piacra dobta az x86-64 (AMD64) ISA-ra épülő Opteront, amellyel levetkőzte az x86 akkoriban legfontosabbnak számító korlátját, a natív 32 bites memóriacímzést, és nem sokkal később az Intel is követte a lépést a Xeonjaival, valamint az asztali processzoraival is. Az Itanium létjogosultsága a PC-kben és munkaállomásokban ezzel gyakorlatilag megszűnt, az architektúrát ettől fogva az üzleti kritikus high-end szerverekbe pozicionálták támogatói. Az Itanium egyre szűkülő felhasználási területét látva a szerver- és szoftvergyártók sorra vonultak ki mögüle, a Dell, az IBM és Red Hat után a Microsoft is feladta az IA64 architektúra támogatását.

A McKinleyt és közvetlen leszármazottját, a Madisont az alapjaiban áttervezett, már kétmagos, magonként két szál párhuzamos futtatására képes Montecito követte 2006-ban, amely az addigra egyértelműen szűk keresztmetszetet képező buszrendszer ellenére kétszeres teljesítményre volt képes az elődjéhez képest. Már a Montecito is súlyos, több mint egy éves késést szenvedett és végül kimaradt belőle az egyik leginkább várt újdonság, a Foxton energiatakarékos technológia, amelynek eredményeképp a korábban belőtt 2 GHz körüli órajelet 1,6 GHz-re kellett visszavenni - ezzel párhuzamosan a teljesítmény is csökkent persze. A Foxton végül a Montecito utódából, a Montvale-ből is kimaradt.

Állatorvosi beteg ló: Tukwila

Az Intel 2005-ben jelentette be, hogy elkezdett dolgozni a Tukwila kódnevű Itanium-változaton, amelynek legfontosabb újdonsága a négymagos felépítés mellett a HP PA-RISC családtól megörökölt buszrendszer lecserélése PCI Express-alapúra, amely megnövekedő I/O sebességet és ezáltal még nagyobb teljesítményt eredményez. A Tukwila azonban a processzorfejlesztési projektek állatorvosi beteg lovává vált, az eredetileg tervezett 2007 helyett végül csak 2010-ben jelent meg - egyetlen feladata akkorra már csak a meglevő installált bázis életben tartása lehetett a következő generáció érkezésééig.

Az architektúrát szinte egyedül támogató HP 2010 második felében kezdte el a Tukwilára épülő szerverek szállítását, amelyek iránt igen mérsékelt kereslet mutatkozott, mivel az informatikai piac a két évvel korábban beütött pénzügyi válság hatására teljesen átalakult, a high-end RISC/UNIX szervereket fokozatosan kezdték kiszorítani a jóval olcsóbb, teljesítményben és megbízhatóságban  egyre potensebb x86/Linux gépek. Erre a folyamatra erősített rá 2011 tavaszi bejelentésével a Sunt korábban felvásárló, ezzel a szerverpiacon teljes jogú szereplőként megjelenő Oracle: a HP egyik legnagyobb partnere, amely a piacon levő Itanium-rendszerek legfontosabb üzleti szoftvereit szállította, váratlanul közölte, nem támogatja többé az Itaniumot.

A cél egyértelmű volt: ott támadni a HP-t, ahol a legjobban fáj, az alkalmazások oldaláról. Ugyan a HP a bíróságon végül kiharcolta igazát és az Oracle újra felvette a támogatott processzorok közé az Itaniumot, a bejelentést követő bizonytalanság elég volt ahhoz, hogy teljesen padlóra küldje az Itanium-alapú gépek forgalmát. Kétségbeesett, ám korántsem légből kapott reakcióként a HP előhúzta kalapjából a Project Odysseyt, amely egy Xeonra épülő üzleti kritikus platform megalapozása az Itanium-alapú gépek fejlesztésénél megszerzett tudás "beoltásával". A HP szerint házon belüli szoftveres fejlesztéssel a Windows és a Linux is felruházható azokkal a képességekkel, amelyekkel az üzleti kritikus rendszerek általában rendelkeznek.

2030-ig maradhat az Itanium

A jelenleg elérhető legfrissebb Itanium-generáció, a nyolcmagos Poulson tavaly ősszel debütált és a HP sem csinál titkot abból, hogy a legfőbb célja vele a platformra korábban fogadó ügyfelek igényeinek kielégítése addig, amíg a Project Odyssey nem hozza meg első gyümölcseit. A Poulson bemutatásakor az Intel még azt közölte, a következő generáció, a Kittson már a Xeon E7-tel közös foglalatot használ és a Modular Development Model keretében a szilícium szintjén is közelít egymáshoz - közösen használt blokkok révén nagyobb számú chipen amortizálhatók a K+F költségek, illetve rövidülhet a teszt és a validáció ideje.

A január végi tájékoztatás szerint azonban a Kittson ugyanúgy 32 nanométeres eljárással készül mint a Poulson és a Xeon E7 helyett az Itanium két utolsó generációjával lesz kompatibilis a foglalat szintjén, a Modular Development Model lehetőségeit pedig későbbi implementációkban vizsgálják meg újra. Magyarra fordítva ez alighanem azt jelenti, hogy a Kittson csak egy enyhe frissítést jelent a Poulsonhoz képest és minden bizonnyal az utolsó Itanium lesz a sorban. A megjelenésének ideje egyelőre ismeretlen, a korábbiak alapján 2014 lehet a megcélzott dátum.

Az Itanium-alapú rendszerek üzemeltetőinek azonban nincs oka az aggodalomra, a Kittson érkezésétől számítva évekig megvehetik a gépeket és az alkatrészeket gyári újként, ezt követően pedig felújítottként még szintén a HP-tól, valamint még sokáig kaphatnak támogatást, így a következő évtized végéig, nagyjából 2030-ig biztosított a rendszereik működése még akkor is, ha a Project Odyssey keretében nem migrálnak el időközben x86-ra.

Facebook

Mit gondolsz? Mondd el!

Adatvédelmi okokból az adott hír megosztása előtt mindig aktiválnod kell a gombot! Ezzel a megoldással harmadik fél nem tudja nyomon követni a tevékenységedet a HWSW-n, ez pedig közös érdekünk.