Az utolsót rúgja az Itanium
2020. január 30-án lezárja az utolsó Itanium-generáció megrendeléseinek feldolgozását az Intel. A döntés értelmében már csak szűk egy éve van az egyetlen állva maradt Itanium-partner HPE-nek, hogy rendeljen a két éve bejelentett processzorokból. Amennyiben a HPE él a lehetőséggel, az utolsó szállítmányokat 2021 közepéig leszállítja az Intel. Jelen állás szerint ezzel gyakorlatilag megszűnik az Itanium, a termékekkel együtt pedig az egykoron szép reményekkel indult IA-64 architektúra életútja is a végéhez ér.
A Kittsonért vélhetően kevesen fognak könnyeket hullatni. A 2017-ben leleplezett utolsó generáció ugyanis csupán a Poulson második, alig módosított kiadásának tekinthető, érdemi fejlesztés nélkül. A lapka így továbbra is a több éves, 32 nanométeres gyártástechnológiával készül négy- és nyolcmagos kivitelben, változatlan mikroarchitektúra, illetve tokozás mellett. Ennél is gyalázatosabb, hogy a magok órajele is mindössze két modell esetében nőtt, a négymagos 9750, illetve a nyolcmagos 9760 csekély 133 MHz-et pakolt rá a közvetlen elődök értékére (összevetés), a 9720 és a 9740 modellek esetében viszont csak a típusjelzés számozása nőtt, azaz ezen két processzor esetében gyakorlatilag egyszerű átnevezésről van szó, ami igencsak rendhagyó ebben a kategóriában. A chipek TDP értéke sem változott, maradt a 170 wattos keret.
Az Intel tehát finoman szólva sem strapálta magát a fejlesztéssel, a Kittson megjelenésének ugyanis egyetlen oka a processzorgyártó HP-val kötött 2010-es megállapodásában keresendő. A cég 250 millió dollár (más források szerint 690 millió dollár) ellenében vállalta, hogy 2017 végéig támogatja az Itaniumot, amiből látszólag mindössze néhány billentyűcsapásra futotta a processzorgyártó műhelyében, amivel az egykori nagy ígéret nehezen kaphatott volna méltatlanabb (ám életútjához annál találóbb) befejezést. Kittson processzorokra tehát már csak a HPE épített kiszolgálót. A HP-UX 11i v3 operációs rendszert futtató Integrity Superdome-ot 2017 közepe óta szállítja a gyártó, terméktámogatást pedig egészen 2025 végéig, azaz még közel 6 évig nyújt utolsó Itanimura épülő megoldásához.
A vállalat kitartása több szempontból sem meglepő. A HP(E) volt az Itanium processzorok fejlesztésének legnagyobb támogatója, az eredeti koncepció is a cégtől ered, amivel az akkori konkurensek, például a SUN, az IBM, és a DEC nyomába próbált eredni a vállalat. Azonban a high-end, üzleti kritikus környezetbe szánt processzorok tervezéséhez és gyártásához tapasztalattal nem rendelkező HP végül 1994-ben az Intellel fogott össze a megvalósításhoz, az izgalmasan hangzó Itaniumon a 90-es évek második felében már lázasan dolgozott együtt a két cég. Az együttműködést azonban csak elvétve koronázta siker, az Itanium becsületén számos folt esett az elmúlt lassan két évtized során (amiről korábban például itt emlékezett meg a HWSW).
Nagy pénz, nagy szívás: útravaló csúcstámadó IT-soknak Az informatikai vezetősködés sokak álma, de az árnyoldalaival kevesen vannak tisztában.
A HPE már több éve készül az Itanium kivezetésére, aminek egyik zászlóvivője a Project Odyssey nevű kezdeményezés, melynek célja, hogy a vállalat üzleti kritikus platformját elmozgassa az Itanium platformról, és Xeonokra alapozva egy új architektúra szülessen, amely megörökli az Integrity gépek magas rendelkezésre állást és szervizelhetőséget biztosító képességeit. Az Odyssey rendszerek vegyesen használhatnak Itanium és x86 chipeket, zökkenőmentessé téve az architektúrák közötti váltást, eközben pedig házon belüli szoftveres fejlesztéssel a Windows és a Linux rendszereket ruház(ott) fel a HP olyan képességekkel, amelyekkel az üzleti kritikus rendszerek általában rendelkeznek.