Itt az Ivy Bridge-E - de minek?
Nem tett nagy szívességet az asztali gépek szerelmeseinek az Intel az új Ivy Bridge-E-alapú asztali processzorokkal. Az ezerdolláros processzor alig gyorsabb elődjénél, a néhány hónapja piacon lévő Haswellhez viszonyítva pedig sokszor visszalépés. Szűk piaca lesz.
Huszonkét hónappal az előd Sandy Bridge-E után immár a piacon vannak az Intel új, Ivy Bridge E generációs processzorai is. A Xeon-származék lapkákat az Intel a nagy teljesítményt igénylő felhasználók asztali gépeibe szánja, a platform magas ára és az idősödő architektúra azonban mára visszafogja a termékek versenyképességét, házon belül az előző generációs és a Haswell-alapú modellek is összemérhető teljesítményt nyújtanak a legtöbb esetben.
A jelentős, szinte másfél éves eltolódás okáról az Intel nem nyilatkozik, a HWSW sejtése szerint közrejátszhatott, hogy az Intel ebben a piaci szegmensben gyakorlatilag teljesen egyedül maradt, az AMD processzorai maximum a középkategóriáig érnek fel teljesítményben. Így az Intel számára nem volt sürgős az új, amúgy is viszonylag alacsony volumenben fogyó processzorok bemutatása, különösen hogy teljesítmény dolgában mindennapi feladatok alatt minimális az előrelépés. A csúszás másik oka talán a PCI Express 3.0 validációs problémáiban keresendő, a viszonylag kiforratlan kommunikációs protokollal az Intel sokat szenvedett.
Ez a család
Az új processzorcsalád három tagból áll, a csúcsmodell az i7-4960X, amelynek névleges órajele 3,6 GHz, maximális sebessége pedig 4 GHz. A lapka hat maggal rendelkezik, 15 megabájt gyorsítótár társaságában. A középső, i7-4930K modell szintén hatmagos, órajele 3,4/3,9 GHz, és valamivel kisebb, 12 megabájtos a harmadszintű cache. A legkisebb, i7-4820K csupán négy maggal rendelkezik, órajele 3,7/3,9 GHz, a gyorsítótár pedig tíz megabájtra olvad. A lapkák egységesen négycsatornás memóriavezérlővel rendelkeznek, amelynek támogatott (effektív) órajele 1866 MHz, a tipikus hőkeret pedig szintén egységesen 130 watt. A lapkák az elődökkel szinte azonos árszinteken érhetőek el, a csúcsmodell 1000 dollárba, a középső 555 dollárba, a legkisebb változat pedig 310 dollárba kerül. Változás csak ez utóbbi esetben van, Sandy Bridge E-hez képest 25 dolláros drágulást a nyílt szorzózár indokolhatja. Az árakban (a sima asztali processzoroktól eltérően) nincs benne a hűtés, azt külön kell megvásárolni.
Égbe révedő informatikusok: az Időkép-sztori Mi fán terem az előrejelzés, hogy milyen infrastruktúra dolgozik az Időkép alatt, mi várható a deep learning modellek térnyerésével?
Az új processzorok a Sandy Bridge E-vel érkezett 2011 tűs foglalatot (LGA2011) használják. Ez azt is jelenti, hogy az Ivy Bridge-E visszafelé kompatibilis az összes korábban elkészült Intel X79 lapkakészletre épülő alaplappal, a frissítés feltétele, hogy a gyártó elkészíti a megfelelő BIOS/EFI frissítést hozzá. Megdöbbentő lépés, hogy az Intel saját gyártású X79-es alaplapjai nem tartoznak ezek közé, azokhoz nem lesz elérhető az említett frissítés.
A lassan csordogáló fejlesztéseket az Intel annyira komolyan gondolta, hogy az új processzorhoz sem készült frissített chipset, vagyis az Ivy Bridge-E alá is csak az X79 illeszthető. A korosodó platform hátránya ma már néhány ponton megmutatkozik, nincs például natív USB 3.0 támogatás és mindössze két SATA 3.0 (6 Gbps) csatlakozó jár alapból. Az alaplapgyártók természetesen mindkét problémát megoldják külső vezérlők használatával, ez azonban magasabb árat és az Intel-féle meghajtóknál általában gyengébb színvonalú implementációt hoz.
Validált PCIe 3.0, kisebb lapkaméret
A Sandy Bridge-E piaci rajtjára nem készült ez az Intel az PCI Express 3.0-s változatának validációjával, mivel hiányoztak az ehhez szükséges külső eszközök, például videokártyák - így a technológia támogatása nem hivatalos. Az Ivy Bridge és Ivy Bridge-E esetében lezajlott a validáció, az Intel szerint a lapkák hivatalosan támogatják a szabványt. Az előző generációhoz viszonyítva értelemszerűen újdonság a processzormagok cseréje, a 32 nanométeres Sandy Bridge mikroarchitektúrát a 22 nanométeres Ivy Bridge magok váltják, azonban sem a magok száma, sem a gyorsítótár mérete nem nőtt. Ennek megfelelően a lapka fizikai mérete látványosan lecsökkent, 435 négyzetmilliméterről 257 négyzetmilliméterre, vagyis a mérettel skálázódó gyártási költségek látványosan estek.
Az Anandtech tesztje szerint az új termékek a Sandy Bridge-E-hez képest minimális gyorsulást hoznak, jellemzően 5 százalék körüli az új generáció teljesítménytöbblete, fogyasztása pedig mintegy 20 wattal alacsonyabb teljes terhelés mellett - váltani tehát gyakorlatilag nem érdemes. Az asztali Haswellhez képest az Ivy Bridge-E mellett szól a két extra mag, a nyolc memóriafoglalat támogatása és a több PCI Express 3.0-s csatlakozás, valamint a magasabb memóriasávszélesség. Amennyiben a futtatott alkalmazás ezeket ki tudja használni, lehet értelme egy ilyen rendszerbe fektetni - egyébként minden szempontból jobb választás az olcsóbb Haswell.
Valószínűleg több értelme lett volna piacra dobni az Ivy Bridge-E nyolc-, tíz- vagy tizenkétmagos változatát, a hamarosan megjelenő következő generációs Xeonok már várhatóan ilyen magszámokkal rajtolnak. A nagy teljesítményt igénylő alkalmazások (renderelés, videófeldolgozás, stb.) képesek lettek volna kihasználni a magasabb teljesítményt, a memória-alrendszer pedig képes lett volna etetni az extra magokat is. Az Intel döntése alapján azonban a "sima" asztali lapkák négy magot, a "fejlettebb" verziók pedig hat magot kapnak, akinek ennél magasabb igényei vannak, vegyen igazi Xeont.