Kipróbáltuk: Lenovo ThinkPad X1 Carbon - 2017

Újra elkezdtek igazán jó gépeket tervezni a PC-gyártók. Az elmúlt években a nagy cégek újrafókuszálták tevékenységüket, ahogy a belépő szegmenset felfalták a tabletek, a legtöbb gyártó az előre (pontosabban felfelé) menekülést választotta, és fejlesztési erőforrásait a prémium gépekre koncentrálta. Nem volt ez másként a Lenovónál sem, a cégnél a hagyományosan high endet képviselő üzleti ThinkPad gépek kaptak egészen kivételes ráncfelvarrást idén. A generációváltást elvben az Intel Kaby Lake processzorokhoz kötötte a cég, azonban a változások ennél sokkal jelentősebbek.

Mi elsőként a termékcsalád zászlóshajóját, az X1 Carbon ötödik, 2017-es kiadását próbáltuk ki. És bizony meg tudott lepni, a Lenovo most valami egészen különlegeset tudott letenni ölünkbe.

"Nem kell újra feltalálni a kereket" - ezzel a mottóval szerepel a cég honlapján az új X1 Carbon, a tapasztalatok alapján nem véletlenül. A termék fejlesztésénél ugyanis példás önkorlátozást mutatott be a gyártó, mind az ipari formaterv, mind a funkciók, mind a Lenovo-féle szoftverek üdítően visszafogottak és hasznosak.

Tank? Tank.

De kezdjük a külsővel. Ahogy a fotókon is látszik, a gép még a ThinkPadek között is egészen minimalista formatervet kapott, becsukva csak a ThinkPad logó bontja meg a fedlapot (van azért egy szinte kivehetetlen Lenovo-felirat is, ha jobban megnézzük). Oldalról a gép fokozatosan vékonyodó sziluettet kapott - ez némileg csalóka, a háznak csak a szélei vékonyodnak - így a design nem harap bele az akkus kapacitásba. A borítás egyébként a szokásos selymes műanyag, amely alatt (a névhez híven) karbonszálas kompozitból készül maga a készülékház. Ennek köszönhető, hogy a gép döbbenetesen könnyű, 1,14 kilogramm, ami a 14 hüvelykes modellek között egészen kimagasló (a legfrissebb, egy számmal kisebb 13-as MacBook Pro például 1,37 kilogramm). A könnyűségnél is meglepőbb, hogy milyen masszív maga a ház, szilárdságban nem marad el érdemben az egy alumíniumdarabból faragott (unibody) fém modellek mögött - miközben annál lényegesen könnyebb, egészen természetellenes hatást keltve.

Felnyitva a házat folytatódik a minimalizmus, legalábbis ha egy gyors mozdulattal lekapjuk az Intel-féle címkéket a csuklótámaszról (ajánlott). A felnyitás mozdulatáról érdemes megemlékezni, mert jól illusztrálja, hogy a gyártó mennyire odafigyelt most a részletekre. A probléma ugye mindig ugyanaz: ha túl laza a zsanér, akkor könnyű egy mozdulattal felnyitni a fedelet, de nem lesz stabil a kijelző. Ha viszont túl szoros, akkor kellemetlen fogást találni a gépen és két kézzel kell "szétfeszíteni". Az X1 Carbonnál egy ujjal nyílik a fedél nagyjából másfél centire, innen már kétkezes a művelet - de van amibe kapaszkodni, így nincs vesződség.

Az idei modell meghatározó újdonsága egyébként az alapterület: a 14-es panel ugyanis a 762,6 helyett csak 702,3 négyzetcentiméter alapterületet foglal el - értelemszerűen ha a panel ugyanakkora, akkor a kávákból vágott a Lenovo. A zsugorodás a szélességet és a mélységet is érintette, körülbelül 1-1 centivel ment össze mindkét dimenzió, ami lényegesen kompaktabb laptopot eredményez. Nagyon úttörőnek azért nem számít a vékony káva, a cég már évekkel ezelőtt is képes volt erre a bravúrra (a T430s-em szinte hajszálra ugyanekkora volt), az X1 Carbon esetében viszont az extra merevítések miatt kellett eddig a szélesebb keret. Az eredmény mindenesetre egy sokkal könnyebben hordozható notebook lett az előző néhány generációhoz képest.

Emlékezzünk meg a portokról: a bal oldalon dupla Thunderbolt 3 (USB-C) csatlakozó van, ezek fogadják a töltőt is (mindkettőbe dughatjuk) - a töltő egyébként teljesen szabványos, telefonunkat is tölthetjük vele, ha USB-C-s aljzatot használ. Ezek a csatlakozók (a Thunderbolt szabvány részeként) tudják a DisplayPort kimenetet (ehhez mellékel átalakítót a gyártó), de fért egy teljes méretű HDMI csatlakozó is a házra. Még mindig a bal oldalt szemlézve jön a mini Ethernet (a teljes méretű RJ45 már nem fért fel), ehhez sajnos nem jár alapból az adapter, ez listaáron 20 dolláros (mintegy 5000-6000 forintos tétel).

Szerencsére USB-A is van, mindkét oldalon egy-egy 3.0-s sebességű csatlakozó helyezkedik el, így egér, billentyűzet vagy más periféria is egyszerűen csatlakoztató (igen, 2017-ben sajnos ez már "feature"). Ahogy az a jobb oldalon a kombinált audio-csatlakozó is. A hiányzók listájára a kártyaolvasót írhatjuk fel, de ez sem egészen igaz, a hátsó élen van ugyanis egy SIM és microSD-kártyákat fogadó kombinált foglalat, ehhez azonban csak a kijelzőt lecsukva, tűvel lehet hozzáférni, mindennapi munkára nem ezt fogjuk bevetni. Viszont ebből ki is derült, hogy a gép rendelhető beépített LTE Advanced (Snapdragon X7) modemmel is - ezt az Apple-nek máig nem sikerült meglépnie. Némileg visszalépés, hogy az idei modellben már nincs OneLink+ csatlakozó, dokkolásra már Thunderbolt 3-as kiegészítőt vethetünk be. De van ennél modernebb megoldás is, szerencsére rendelhető a gép WiGiggel, a 60 GHz-es tartományban üzemelő vezeték nélküli kapcsolatnak van elegendő sávszélessége egy dokkoló kiszolgálásához, amelyen nem csak az USB-portok, de a videós és Ethernet adatforgalom is kényelmesen átvihető.

Beviteli eszközök - a megváltás

A Lenovo korábban sokat kísérletezett a ThinkPadek billentyűzetével, a szigetes (különálló) billentyűk bevezetését követően is folyamatosan változtatta a mechanikát és a kiosztást a cég, nem mindig a pozitív irányba. Szerencsére a józan ész végre győzedelmeskedett, az X1 Carbonnál idén semmilyen kísérleti megoldást nem sóz ránk a Lenovo. A billentyűk kellemes nyomásponttal bírnak, a rugóút pedig pont jó, nem is túl hosszú, nem is kopogósan rövid, mint az új MacBookoknál. A kiosztással sem szórakozott sokat a gyártó, minden a helyén van (Fn szokás szerint a bal alsó sarokban, de a beállításokból felcserélhető a Ctrl-lal). Amit némileg hiányoltunk, az a multimédiás (lejátszás, szüneteltetés, előre-hátra) billentyűkombinációk, amellyel a háttérben futó lejátszót (például Spotify) vezérelni lehetne.

A billentyűzet mellett a gép másik fénypontja a touchpad, amely végre hozza azt, amit 2017-ben el lehet várni egy notebooktól. A Lenovo immár hivatalosan támogatja a Windows 10 Precision Touchpad API-ját, amit nem túlzás forradalomként aposztrofálni. A lényeg, hogy a touchpad immár a nyers adatot küldi meg az operációs rendszernek, nem emulált egérként viselkedik. Az adatok feldolgozását és mutatómozgássá alakítását a Windows végzi, a rendszer felel azért, hogy felismerje például a többujjas gesztusokat. Az eredmény: a gesztusok kiválóan működnek, az érintőfelület reszponzív és pontos, a bosszantó lagnak, akadozó érzékelésnek nyoma sincs - és a Synaptics driverek felületét is el lehet végre felejteni..

A TrackPointtal is kísérletezett korábban a Lenovo, szerencsére egy ideje ennek is vége lett, az X1 Carbon előző generációiban is visszajöttek a dedikált egérgombok, ez pedig az idei modellben is megmaradt - a rosszemlékű, touchpaddel integrált virtuális gombok reméljük soha nem is jönnek majd vissza. A TrackPoint használata persze ízlés kérdése, szerintünk megéri egy-két napot a megtanulásával tölteni, főleg ha valaki folyamatosan szöveggel dolgozik - nagy előnye ugyanis, hogy nem kell "fogást váltani" amikor gépelésről egérmutatóra váltanánk, a csukló maradhat a támaszon.

A touchpadet tehát teljesen átadta a Windowsnak a Lenovo, és ugyanígy tett az ujjlenyomat-olvasó esetében is, amelyet immár a Windows Hello biometrikus API-ját használja. Ez azt jelenti, hogy az ujjlenyomatok bevitele közvetlenül a Windows 10 beállításaiból történik, a rendszer pedig integráltan kezeli a felhasználó azonosítását, beléptetését, segédprogramra ehhez immár nincs szükség. És itt jegyezzük meg, hogy a laptop a Microsoft döntése értelmében kizárólag Windows 10 operációs rendszer támogat - míg a negyedik generációs Carbon akár előtelepített Windows 7-tel is rendelhető, az idei modell a Kaby Lake processzorával csak a legfrissebb Windowst futtatja. Meglepetésünkre a gép egyébként (valószínűleg pont ezért) előző generációs Skylake chipekkel is kérhető, legalábbis a Lenovo hivatalos referenciatáblázata szerint.

Visszatérve az ujjlenyomat-olvasóra: sajnos a Synaptics Metallica (igen, tényleg ez a neve) ujjlenyomat-olvasó teljesítményével nem voltunk elégedettek, rengeteg fals negatívot ad az érzékelő, néhány próbálkozás után pedig írhatjuk is be a PIN-kódot vagy a jelszót. Jó hír viszont, hogy támogatja a FIDO protokollt is, ami jelen állás szerint az Apple ID mellett a másik meghatározó biometrikus platform lehet, és például webes azonosításhoz is használható.

Az érem másik oldala, hogy a szoros Windows 10-integráció nyomán bizony szenved a linuxos támogatás. A touchpad ugyan működésre bírható, az ujjlenyomat-olvasót azonban eddig a felhasználóknak nem sikerült még szabad szoftveres környezetben életre kelteni. Pedig a gép rendelkezik linuxos minősítéssel, a Red Hat bevizsgálta a gépet, de az csak az alap hardverelemekre terjed ki.

Gyönyörű a kijelző

A 14 hüvelykes átlójú kijelző alapesetben FullHD (1920 x 1080 pixel) felbontású, ami ebben a méretben még éppen használható skálázás nélkül. Az eltalált pixelsűrűségen túl is nagyon jó a kijelző: a betekintési szögek az IPS technológiának köszönhetően kiválóak, a félmatt borítás pedig a tükröződések ellen jó. A maximális fényerő ugyan lehetne magasabb, de ezt leszámítva a kijelző is kimagasló minőségű.

Amibe kissé bele lehet kötni, az a hangosítás. Értjük, hogy ez üzleti notebook és nem (elsősorban) szórakozásra van, ettől függetlenül ebben az árkategóriában ne kelljen ilyen kompromisszumokat kötni. A beépített hangszórók gyalázatosan szólnak, amire nem mentség a vékony kialakítás sem, láttunk (hallottunk) már ultrabooktól olyan hangot, amitől nem nyúl a felhasználó pánikszerűen a füleséhez. Az már sokkal nagyobb gond, hogy az audiokimenet sem szól jól, több más géppel és okostelefonnal összehasonlítva (a beépített Dolby hangszínezőt be- illetve kikapcsolva) is állíthatjuk, hogy az X1 Carbon egyáltalán nem szól jól, aki kicsit is ad a zenére (és mondjuk van egy 5-10 ezer forintnál drágább fülhallgatója), az ruházzon be egy USB-s külső DAC-ba.

Windowson is van akkus üzemidő

Ne kerteljünk, egy hordozható gép esetében abszolút kritikus az akkus üzemidő, a windowsos ökoszisztémában pedig eddig nem nagyon akadtunk olyan ultrabookra, amely igazán meggyőző, mondjuk a MacBook Airhez fogható üzemidőt konzisztensen nyújtott volna. Az X1 Carbon ebben is áttörés, a gép nagyon megbízhatóan 8 óra fölött teljesít egy töltéssel, extrém spórlással (minimum fényerő, kikapcsolt Wi-Fi) pedig 10 óra fölé tekerhető a hasznos üzemidő.

Égbe révedő informatikusok: az Időkép-sztori Mi fán terem az előrejelzés, hogy milyen infrastruktúra dolgozik az Időkép alatt, mi várható a deep learning modellek térnyerésével?

Pontos adatot azért nem érdemes írni, mert néhány egyszerű változó is képes órákkal módosítani az üzemidőt, de tipikus irodai használatban, néhány böngészőtabbal, háromnegyedes fényerőn bőven át lehet lépni a standard munkanapot. Jellemző az is, hogy a töltőt az irodában lehet hagyni, délután-esti böngészéssel/YouTube-ozással nem fog lemerülni a gép. A gép támogat gyorstöltést is, saját mérésünk szerint mintegy másfél óra alatt töltődik fel 65 százalékra a hatalmas, 57 Wh kapacitású telep.

^{Lenovo Companion - üdítően egyszerű appból vezényelhető}

Az energiabeállítások tekintetében már nem olyan jó a szoftveres ellátottság, a Windows 10 ebben (egyelőre legalábbis) nem hoz újdonságot az elődökhöz képest, a Lenovo saját szoftvere pedig nem ad igazán mély hozzáférést az energiagazdálkodáshoz. A következő Windows-kiadások ezen a pletykák szerint változtatnak majd - ebből pedig a már piacon lévő gépek (így ez is) részesülhet majd.

Itt érdemes említést tenni a hangosságról is - normál üzemben a ventilátor teljesen csendben marad és teljes terhelés mellett sem kezd hangoskodni. Ez komoly meglepetés volt, egy huzamosabb WarGame: Red Dragon meccs alatt sem kezdett el zavaróan zúgni vagy melegedni a Carbon, a CPU-t és GPU-t egyaránt használó játék alatt éppen langyossá vált az alsó lap.

Lássuk, mi hajtja

A ThinkPad-hagyományoknak megfelelően az ötödik generációs X1 Carbon is viszonylag széles dinamikatartományban konfigurálható. Ahogy említettük, Kaby Lake és Skylake processzorokkal is elérhető, ultrabook lévén értelemszerűen a kétmagos, U jelű, 15 wattos lapkákkal. Az operatív tár 8 vagy 16 gigabájt lehet - utóbbit érdemes megfontolni, ha irodai alkalmazásokon és böngészőkön kívül mást (virtuális gépeket, emulátort, stb.) szeretnénk futtatni. A döntést pedig vásárláskor kell meghozni, ugyanis foglalat nincs az alaplapon.

A kijelzőből mi a FullHD felbontású IPS-t próbáltuk, de a gép rendelhető WQHD (2560 x 1440) felbontással is. Jellemző az érintős kijelzők lecsengésére, hogy ilyen opciót már nem kínál a Lenovo. A háttértárnál már nincs ilyen megkötés szerencsére, az alaplapon szabványos M.2 csatlakozó van, SATA és NVMe támogatással.

A nálunk járt gép AIDA-jelentését ide töltöttük fel.

Konklúzió: lehet ezt így is?

Az új X1 Carbon kiváló illusztrációja annak, hogy milyen gépet tudnak a gyártók készíteni, ha arra figyelnek, ami tényleg fontos. Ez a modell csak arra koncentrál, ami igazán fontos 2017-ben egy notebookban - és semmi olyat nem hoz, ami nem az. Ami miatt igazán figyelemre méltó a gép, az a konzisztencia: minden olyan területen jó, ami igazán-igazán fontos. Kiváló a kijelző, a billentyűzet, a TrackPoint-touchpad páros, van elegendő és megfelelő fajtájú port, jó az akkus üzemidő. A szűk két hetes teszt során (a hangosításon kívül) nem igazán találtunk olyan részmegoldást, amibe bele tudnánk kötni.

És a célegyenesben beszéljünk az árról. A konzisztencia, a prémium minőség ugyanis 559 ezer forinttól kezdődik. Ennyiért adja ugyanis itthon a Lenovo az ötödik generációs X1 Carbon belépő modelljét, i5-7200U processzorral, 8 gigabájt RAM-mal, 128 gigabájtos SSD-vel, FullHD kijelzővel. Ez már bőven összemérhető árban az Apple (Touch Bar nélküli) MacBook Prójának árával, ahhoz képest azonban lényegesen kiegyensúlyozottabb gépet kapunk.